Egészen szép vagy 10.



Solvejg


 


Kedves Leányaim, megismertétek Beatricét, aki – talán nem is tudta – szépségével, tisztaságával, bájával szerelmet gyújtott Dantéban. Dante szívében hordozta; és mint ideál, eszmény, költői tehetségének méhébe vonult és ott nyerte el az Isteni Színjátékban halhatatlan alakját.
Szeretném most bemutatni azt a leányt, akinek Ibsen Peer Gynt című drámájában a Solvejg nevet adta. Solvejg valószínű nem történeti személy, de szerepe a nőiesség olyan igaz és csodálatos jelentőségét mutatja be, hogy érdemes őt megismerni. Ha azt írhatjuk, hogy Dante lelke mélyén halhatatlanná tette Beatricét és Beatrice a költő legteljesebb énjét megihlette, akkor most látni fogjuk, hogy a NŐ, ha felismeri és hivatásként megéli, amit Solvejg szerelmesen vállalt, akkor a Nő a férfit őrzi asszonyi bensejében, sőt „megváltja”: jobbik önmagához az iránta való szerelmes szeretetében jut el – akkor igazán önmaga, ha szeret.
A dráma főhőse Peer Gynt. Lakodalmas házban, a násznép között megpillant egy leányt, aki húgát vezeti kézenfogva. A leány kedvessége, személyének varázsa, mint fény, szemébe villámlik. Lenyűgözi szerénysége, zsoltáros-könyvet lát a kezében. Táncolni hívja. A lány vonakodik, anyjára hivatkozik. A férfi kislánynak nevezi, ám az kikéri magának, hiszen most konfirmált.
„– Mondd meg nevedet, mert beszélni úgy könnyebb.
– A nevem Solvejg. S hogy hívnak tégedet?
– Peer Gynt.”
E jelenet után Peer Gynt megszökteti Ingridet, a menyasszonyt. Vele tölti a hegyek között az éjszakát. Ám reggel mámortól és italtól kijózanodva a könnyelmű menyasszonyt kérdésekkel ostromolja és küldi el:
„– Tettél zsoltárt keszkenőbe? Aranyhaj díszíti vállad? Két szemed lenéz a földre? Fogod szoknyáját anyádnak? Szólj! Ne hallgass! – Konfirmáltál? Lesütöd szemed szerényen? Szád elutasítani mer? – Szent lesz, aki lát? Felelj! Szólj!”
Ingrid dermedten egyetlen szóval felel: „Nem.”
A történtek után a falu üldözni kezdi Peer Gyntöt. Ő zűrzavaros kalandokba keveredik. Csavargása közben útját állja ellensége, a „nagy Görbe”, aki a hazugságot jelképezi, amely mindig hűtlenné teszi önmagához. Küzdelemre hívja. Peer fél. Ám Görbe hirtelen eltűnik, mert észreveszi, nők jönnek Peer védelmére. Solvejget egy bokor rejti, húga, Helga lép a férfi elé, aki megragadja és üzen Solvejgnek: „Peert ne feledje!”
Hosszú idő telik el. Peer Gynt kunyhót ácsolt magának. Éppen zárat szerel fel, amikor megjelenik előtte sítalpakon Solvejg, aki vallomást tesz. Megkapta az üzenetet, azóta szívből sem sírni, sem nevetni nem tudott. „Nem tudtam tisztán, hogy mi lakik szívedben, de tisztán tudtam, mit kell cselekednem.” Elhagyta családját, hogy Peer Gynté legyen.
„Solvejg! Hadd nézzelek. Ott maradj! Csak nézzelek! Így! Ragyogsz és tiszta vagy!” – szól a meglepett férfi. Kinyitja kunyhóját. Legyen kettejük otthona. Ő még fáért siet az erdőbe.
Az erdőben megcsúnyult asszonyként áll eléje az éjszakát vele töltött menyasszony, Ingrid. Szemére veti vétkeit. Peer Gyntöt szégyen önti el. Ha megölelné Solvejget, szentséggyalázást követne el. Amikor meghallja Solvejg hazahívó szavát, kimenti magát: neki még dolgozni kell, ezért „türelmes légy, kicsi párom, várd Peert – kis időt-e, többet-e?” Solvejg válasza: „Várom.”
A drámából nem tudni, mennyi ez a kis vagy több idő. Peer Gynt folytatja kalandos életét, de nyughatatlan, nem találja önmagát. Töprengésében eljut oda, hogy élete mint a hagyma, amelyről réteget hámoz le réteg után, de végül semmi nem marad. Elindul haza. Kunyhója elé ér. Solvejg énekel.


„Szép pünkösdöt készen fogadom.
Kedves, aki messze vagy most,
jössz-e vajon?
Ha teher töri vállad,
ne jöjj sebesen;
megígértem: várlak,
s várok szívesen.”


Peer halotthalvány lesz, amikor rádöbben: ő felejtett, de a leány emlékezik. Itt lett volna az ő helye Solvejg mellett. Nem mer bekopogni, döbbenten visszafut az erdőbe.
Ám az erdőben eléje állnak, és vádolják az eszmék, amelyeket soha nem gondolt el; a dalok, amelyeket nem énekelt; a könnyek, amelyeket nem sírt el; a tettek, amelyeket megtenni elmulasztott... Tovább menekül, de útját állja Gomböntő, a lelkiismeret.
Gomböntő közli vele, mivel igazán nem vétkes, de nem is erényes, méltatlan a pokolra s méltatlan a mennyre. Nem teljesítette hivatását: „mutatni a Mester célgondolatát.” Peer úgy érzi, sírjára, ha meghalna, csak ez írható róla: Senki. Gomböntő még egy esélyt ad neki. Szerezzen valakit, aki legalább bűneit felsorolná. De ki lenne az? „Egy nő, akinél megtalálom a bűnlistát” – válaszolja reménnyel Peer. Háza felé szalad s abban a pillanatban kilép az ajtón karcsún, egyenesen, szelíden Solvejg. Egyik kezében bot, másikban zsoltárkönyv. Beszélgetnek. (Részleteket idézek.)


„– Vádolj, panaszold el, bűnöm mennyi van!
– Nem vétkeztél soha, egyetlen fiam...
– Oldd meg, ha tudod, nekem.
Hol éltem Isten-bélyeges énnel,
mi tartott s őrizett erejével?
– Hitem, reményem, szeretetem.
– Óh, hallgass el! Megtévesztő szavak.
Lelkedben anyja vagy hát a fiúnak!
– Az anyja. S az apja ki?Aki bűnét látva,
anyja könyörgésére megbocsátja.
– Anyám, makulátlan nőm, te tiszta lélek!
Ó, rejts el, ölelj magadba, kérlek!


– Csak aludj el drága fiam!
Rengetlek, az álmodat őrzöm.
Az anya karján hordozta fiát,
s vele játszogatott egy életen át.
A fiú az anya keblére simult
egy életen át. Fáradt ma szegény.
Csak aludj el, drága fiam!
Rengetlek, az álmodat őrzöm. ”


Szeretett Leányaim, úgy gondolom, nem lehet nem szeretni és csodálni az irodalom Solvejgjét. Ám az életnek is vannak, kell is, hogy legyenek Solvejg-lelkületű lányai, asszonyai.
Leányom, vajon meghallod-e a fiú, a férfi talán szavakkal soha ki nem mondott, de férfi mivoltának letagadhatatlan igényét a nővel szemben: „Szent lesz, aki lát?” Mit válaszolsz? Talán így szólsz:
– Nem tudom, csak azt tudom, ha fehér rózsát látsz, a szépség, a tisztaság hat át. Azt tudom, ha engem látsz, és így látsz – szerelmes szeretettel – megtalálod igazi önmagad. Merülj el szemembe, bár gyönge nő vagyok, lehet, szemeimből a Végtelen néz vissza rád, mint harmatból a Nap. Hogy szent lesz-e, aki lát, nem tudom, csak érzem, szeretlek, és ha szeretsz, új világ nyílik meg neked és nekem.
Ember vagy, olthatatlan szomjjal a szép, a jó, az igaz iránt. Ha nézel és látsz, mint törött tükörcserepekben a napfény, eléd ragyoghat szépségemből, jóságomból, igaz tisztaságomból a Jó, a Szép, az Igaz.
Szentté, harmonikus emberré csak együtt lehetünk...


Mit mondanál? Folytasd magadban, hogy tényleg válaszolni tudj, mert a kérdést el nem kerülheted...
Solvejg az a Leány, az a Nő, aki vár. Meggyőződése, hogy szívének érzésével, hitével, reményével otthont jelent Ő maga. Ő az otthon, a család, ahová nemcsak a tékozló fiú, de a tékozló férfi is visszavágyik és hazamegy!
Solvejg az a Leány, az a Nő, aki erős, és hiszi, hogy „Peer-je” szívéből meríti erejét; arcának – olykor talán feledett – egyszer meglátott szépségében látja szépnek az életet, és tud hinni a lét és az ember jóságában.
Solvejg az a Nő, akit nem zavar, hogy a Férfi élete látványos, taps vagy üldözés nyíltan éri, míg az ő élete „kunyhóban”, az otthon rejtettségében, fátyol alatt zajlik. Hisz a láthatatlan erők látható erőknél jelentősebb hatalmában. (Gondoljunk a szerzetesek kolostori zártságára a Pápa világutazásai mellett! A szerzetesek imáikkal, rejtett áldozatukkal, meggyőződéssel hiszik, s nem hiába hiszik, hogy Isten országát legalább oly mértékben építik, mint a Pápa.)
Solvejg az a Nő, aki valamiképpen anyja lesz a Férfinak. A szerető Leány a szeretett férfival szemben bizonyos anyai viszonyban áll, és a férfi bizonyos mértékig gyermeke lesz annak, aki gyermekeinek az anyja.
Solvejg a hűség, a várakozás, a megbocsátás, az irgalom anyja...
Solvejg az a Nő, aki valamiképpen megváltja a Férfit: segíti jobbik énjéhez találni, segíti rádöbbenteni arra, hogy nincs nagyobb, mint a szeretet, és általa lesz önmaga.
Kedves Lányaim, nőiességtek szent ösztönével a Solvejg szerepre igent dobban-e szívetek?