Valaki nagyon nem szeretett ott fönn engem,
Mikor egy alig áprilisi napon a világra hagyott,
S ahogy sírni csiklandott az ősi bánat akkor,
Mint karmos lábú rovarhad, rám másztak a csillagok.

Apró asszony volt az anyám, még a szél is vitte,
mikor a kezét rám ejtette, fénylett, mint az ékszer,
Ma tenyeréből az angyalok is gyakran isznak,
Ha bántogatott is néha, ma érzem, hogy nem elégszer.

Mindenki egyszer Istent akar látni itt a földön,
Tűzre vágy az ember, ha lábát nyaldossák a lángok,
Az Isten is csak olyan apró, mint anyám a sírban,
S én nem győzöm már rászórni a sok-sok „miatyánkot”.

Rég volt, egy szürke őszi napon görnyedtünk az utcán,
Kebeléhez bújtam, miben ott rágcsált már a vég,
Már akkor is egy ócska koporsóban láttam hanyatt,
S ma is látom, ahogy az utcakölykök kiröhögték.

És ma is benne élek a rám tátogó óceáni éj idején,
S ezerszer is rajzolgatom néhány koszos lapon,
S ha rám sírdogál egy alig április reggel romján,
Hitegetem magam, hogy mostanság már nem szomjazom.