Nem a romok alatt hörgő tájak fájnak nekem,
S nem a leszakadt háztetők alatt vonagló múlt,
Jobban ez Istenkebel-anyaföld, mely tetszhalott,
S mely alatt a szív már száz éve nem igazult.
Nem a feltépett hasú utcák rémisztenek,
bár a gyertyacsonkként égő templomok jobban,
az emberhalál zúg a füstök szárnyai közt,
s a gyermek, aki a gránáttűztől lángra lobban.

Gerincoszlopárbocokon keskeny vitorla leng,
Lélek az, vagy csak üszkös pólyák, s zászlódarab,
És a pesti utcák rengetegén villamosrom tátog,
S a vérmocsokba egy-egy tank vagy ágyú beleragad.
Temetőket hizlalnak az októberi komor napok,
S nekem nem az acél jaja fáj most jobban,
Az iszony trófeái műremekként nyúlnak át a tájon,
Karok, lábak és a szívek dombosodnak halomban.

Emberjajok orgonái huhognak az égen is túl,
Az utakat most száznyi ágyúcső nézi át,
Feketül az anyasírás, szagosak a diadalok,
Emberbűz öklendi a novemberi szinesztéziát.
Muszka csizma döngi Baudelaire őszi ütemeit,
És fakóvá lettek a rembrandti komor barnák.
Golgotára csalták, kik keresztre verték a magyart,
S rég levették volna, ha nem a kereszten akarnák.