A Márai-lista

Minap az egyre inkább csak magyarországi parlamentként aposztrofálható egykori magyar parlamentben egy ellenzéki képviselő Wass Albert érdekében szólalt fel, s mint annyiszor, most is a remény leghalványabb illúziója nélkül tette ezt. A fiatalember, akit én ismeretlenül is nagyra tartok, egy rezervátumba zárt nemzet haláltusájának idején gyógyszert könyörög a haldoklónak. Még akkor is bátor tett ez, ha a fiatalság vértje és az ismertség burka védi a szónokot.
A kormány ugyan válaszolt, sőt még meg is veregették az író vállát amolyan képletes vállveregetéssel, de tudjuk, hogy minden marad a régiben, Wass nem vállalható, problémák vannak vele, talán nem is szalonképes.
Mostanában több Wass-regényt is elolvastam gyors egymásutánban, és bevallom, elszégyelltem magam. Magam miatt is, de elsősorban a saját nemzedékem miatt. Mert azt érzem, hogy míg Wass Albert korában csak Erdély Nyirő, Tamási, Rerményik, Sajó hegyvonulatát rengette a világra, ma nincs egyetlen írónk, aki ezen óriásoknak akár a zsengéihez méltó lenne. Az elmúlt évszázad nagy írónemzedéke a tragikus magarság kálváriáján több magyar messiást adott, mint a jelenkor lótuszevő nemzedéke adna, ha akár ezer évig élne is.
Vigaszként viszont csendes öröm és tétova megnyugvás kerített hatalmában egy idő után, ahogy Wassról még egy ostoba kormánypárti képviselő is ilyeneket mond: „jó könyveket írt”, hogy „igen népszerű”, s még azt is, hogy politikai okokból akarják felkarolni.
Tehát egy kormánypárti képviselő köpködte a badarságait a haza sorsánál fontosabb dolgok miatt hiányzó kormánytagok üres székére, és eszébe sem jutott a szerencsétlennek, hogy Wass éppen politikai okok miatt került indexre. És ugyanezen ok miatt tartják ma is ott.


A listáról szintén száműzött Mikszáth jutott az eszembe, aki olyan csekélységekért tette nevetség tárgyává a képviselőket, hogy azok néha elbóbiskoltak az ország házában. Mit szólna, ha ma élne, hiszen ma alig lehet kormánytagot látni, többnyire csak egy tucat elhízott mameluk, vagy a túlméretezett kormánypárti jóllakottság hömpölyög, gördül, tehénkedik vagy lökdösődik be a parlamenti resti fáradt ételgőzeiből az álmosítón zümmögő terembe


Tehát megint Wass Albert volt a kellemetlen téma, s mint ilyen, az összes kellemetlen frátert képes az ilyesféle kellemetlenség mozgósítani.
Rehabilitációja az összes feléje okádott hamis vád hamisságának az elismerése lenne, de ebben az országban hatvan esztendeje senki nem ismert el hibát vagy bűnt, így hát miért ismerné el a grandiózus teljesítményű magyar íróról a szellemi szegénylegénység azt, hogy helye van a legnagyobbak közt. Igaz, a gyomnövények sem szavazzák meg egymás közt, hogy egy óriás fenyőt szívesen látnak maguk fölött. Egyrészt, mert a gyomnövények számára a magasság ugyanúgy értelmetlen, ahogyan a mélység is az. A gyomnövények nem tesznek ilyet, ahogy a mostani kormány sem tesz semmit a számára oly csekély dolgokért, mint nemzeti játékszín, írózsenik utókora, óriások hamvainak hazahozatala. Nyirő József idegenben nyugvó teste is spanyol honban fog elkeveredni a porral, a kormánypárti renyheség pedig az ostobaság finom homkjával szórja be a másik írózseni ércfalkeménységű művét.
Eszembe jut Nyirő híres novellája a Kopjafákból, melyben a székely a halott feleségét karjában viszi haza a szülőfalujukba, mert az volt az asszony utolsó kívánsága. Nyirő egyetlen kívánsága nem érdekli a mostani magyar kormányt, ahogy elődjeit sem érdekelte, hiszen Nyirő is csak egy magyar zseni. A zseni pedig mindig zavarja az ilyesféle kormányok világlátását, de még inkább a világra való vakságát.
Wass Albert műveiről igen keveset mondunk, ha csak annyival méltatjuk, hogy könyveit tíz- és százezrek olvassák.
Egyrészt mert nagy klasszikusokat legalább tíz- és százezrek olvasnak, s teszik ezt azzal a szent gyönyörűséggel, ahogy Wasst érdemes olvasnunk.
Wass nem került fel a Márai-lista 250 szépirodalmi mű listájára, de Háy János kettő művel szerepel, illetve egy antológiában is jelen van.
Sohasem felejtem el azt a Nemzeti Színházbeli bejegyzést a Senák szerzőjével kapcsolatban, mely szerint Háy sohasem járhatott vidéken, ott ugyanis nem beszélnek olyan mocskos szájjal, ahogyan a nemzeti szellem szentélyében teszik minden este Háy kíméletlen törtetésében.
A darab rendezője azzal védekezik, hogy a Csirkefejben sokkal több a káromkodás, hiszen ott „… az alkalmazott nyelv és a cselekmény közege a trágárságra alapul…” Végül a rendező annyit mond, hogy akit zavar a trágárság, az nem nézze meg a darabot.
Megjegyzem, az embereknek nem sok választásuk van, mert szinte minden színpadon ez megy, amelyet megszállt az a liberális idegenség, mely Spenglert idézve, ha elégetnék a kortársnak és művészetnek nevezett szellemi mellékterméket, maga a kultúra semmit nem vesztene.
Nincs más, minden színpadon ez megy, a modern regénynek nevezett termék és áru erről szól. Az éhes gyerek a spenótot is megeszi abban a reményben, hogy talán ma nem hány tőle. S ha mégis, az sem baj, hiszen a kortársnak és irodalomnak nevezett nemzetidegenségnek a hányás és az öklendezés a velejárója. Itt már fel sem tűnik, hogy a magyarság állítólag genetikailag alattvaló, hiszen itt még a genetika is esztétikai segédfogalom, magyart és magyarságot pedig keresve sem találni.
Tehát Háyból három, Wassból egy sem.
Elképzeltem, ha néhány ezer év múlva egy idegen civilizáció megérthetné Háy írásait – amelyhez manapság nem szellem, hanem inkább gyomor kell -, talán az emberiség végpusztulását nem várja ki, hanem maga gondoskodik róla.


De olvasom, hogy egy bizonyos Tóth László legszebb versei is felkerültek a Márai-listára, akit így méltat legjobb ismerője: „…kínálhat egy olyan olvasatot…”
Nos, ha valakit így ismertetnek, az már engem nem is érdekel. Mert engem is sok mindennel megkínáltak már, de olvasattal soha.
Dobai Péter is itt a listán, aki szerint egymást kereső és megtaláló rímek a „Félelem-mienk", valamint a „gondolat-exponáltad”.
Valami perverz örömöt érzek amögött, hogy a fűzfapoétaságra rangot akasztanak, a nagyságot a szellem sírásói lapáttal ütlegelik.
Az üzenet haza költője nincs itt, s a Funtineli boszorkány monumentális tájfestőjének egyetlen regénye sem kerülhetett fel a listára. Pedig számos kiváló név ois lvasható rajta Szerb Antaltól Sinkáig, Dsidától egyetlen Nyirő-regényig.
Berg Judit Hiszti manója is ott van, s bár én nagyra értékelem, ha valaki a gyermekekhez szól, de Berg Judit ezt olyan kezdetlegesen teszi, hogy magam is azonosulok a főhősével. Közben a Wass Albert-köteteket nézem, ezeket a magyarságszerelmes igéket, ezeket a végtelenbe lendülő költeményeket, a hatalmas életmű isteni akrobatikáját, és keresem az okokat, hogy a hatalmas üzleti haszon és a nemzetközi elismertség ellenére itthon miért nem kell. Hiszen ennyi erővel Dante, D'Annunzió, Manzoni, Carducci kiebrudalható lehetne az olasz iradolomból már a politika okán is. Vagy Verlaine és Rimbaud, Zola és Lamartine a franciából, Shaw, Byron, Shelley, Swift, Thackeray és Lawrence az angolból. Hisz mind szembeszálltak az angolszász kormányzati korlátoltsággal és nemzeti önteltséggel. De az angol minden tévelygés ellenére büszke hazájának nagyjaira.


Magyarországon másban kell keresni ezt az ínszakadásig tartó lelki ürességet. Az Egyesült Királyságban, Olaszországban vagy a lassan minden francia jellegétől megfosztatott Franciaországban még mindig kultusza van mindannak, ami francia. Magyarországon ezzel szemben a nemzetidegen szellemiség minden felett pálcát tör, ami magyar. Teszi ezt az antiszemitizmus és rasszizmus, bunkósbotjával.


Még az sem vigasztal, hogy Csurka István neve feltűnik, miközben Tormay Cecile vagy Reményik Sándoré nincs ott, de számos külföldi név is helyet könyököl magának, és még a hazainak sem könnyen nevezhető Mándy is itt van Esterházyval és Konráddal. Pedig kevesen ártottak többet a magyar irodalomnak, mint ez a két utóbbi verbális sans–culottes azzal a zavaros és kellemetlen rikácsolással, melytől minden jóérzésű embernek felfordul a gyomra.


Döbrentei Kornélnak a nevét óvatos elszántsággal keresem. Az eredmény könnyen megjósolható, ahogyan a magyar irodalom és a nemzeti lélek sorsa is úgy ötven évvel előre…