A szerelem koldusai 6. (befejező) rész

Zempléni Péter leül egy padra, összehúzza kabátját, úgy gondolja, vár még egy keveset. Hideg a levegő, bár a játszótér kissé védettebb a környező házaktól. A nagyra nőtt platánok is felfogják a szelet. Tétovázik. Végül mégis elhatározza magát. Amit ő egyszer eltökél, azt végre is hajtja. Tudja, hogy most már kérlelhetetlen.

    Hallatszanak belülről Márta fürge léptei, várta már a csöngetést; Péter már több mint egy hete nem volt nála. Ma szombat délután van, négy óra, szokatlan időpont ez. Ezeken a napokon soha nem ért még rá, de a délelőtt folyamán felhívta, hogy szabaddá tudja magát tenni, és jönne. Ahogy kinyílik az ajtó, észreveszi, hogy visszapattan Péter arcáról mosolya, ettől szertefoszlik minden jókedve.

    - Szervusz! Gyere be!

    Megcsókolja a férfi arcát, amaz visszacsókol ugyanúgy. Péter leül, ahogy szokott, semmin sem változtat, minden mozdulat a régi, mintha ezerszer gyakorolta volna, pedig egyszerűen csak ilyenek ezek a mozdulatok. Arcán látszik csak a zavar, vagy a szégyen. Meg kell keményítenie magát, mert ahogy az első csók a legszebb egy kapcsolatban, úgy a vége szó kimondása a legnehezebb. Nehéz ilyenkor belenézni a nők szemébe, Mártáéba meg különösen nehéz, de igyekszik, ezért felé fordítja az arcát. Alig bírja elviselni a másik tekintetét. Kétségbeesetten keresi előre eltervezett mondandója foszlányait, de mégis belekezd...

 

A kegyetlen percekből órák lettek, a délutánból este. A hosszú idő sokkal inkább hallgatással telt. Márta nem sokat kérdezett, az elmúlt hónapokra gondolt. Vége hát a várakozásoknak. Néha börtönnek érezte a lakást, most aztán szabad, mehet, amerre lát, mint ahogy korábban tette, mielőtt Pétert megismerte: magában rótta a város utcáit, vásárolt, még akkor is, ha igazából nem is szenvedett semmiben hiányt.

    Előveszi újból gyerekkori énjét; emlékszik, mikor anyja tanítja, és magyarázza neki, hogy vigyázzon a férfiakkal. Mindig megfogadta a tanácsait, s többnyire mindig az elvárásoknak megfelelően alakultak dolgai, de most valahogy rossz vágányon haladt. Érezte ezt már az elején, de annyira akarta a férfit. Hajlamos arra, hogy csak saját magában keresse a hibát. Ha jobb lett volna és kedvesebb, vagy talán titokzatosabb. Nem kellett volna ennyire kitárulkozni Péter előtt. De nem képes a megjátszásra, csak önmagát adta. Egy nő, aki társra, szerelemre vágyik, aki harminchat évesen ötvennek érzi magát. Vajon hol rontotta el? Elrontotta egyáltalán? Honnan merítsen most erőt? Az erő véges, egyszer elfogy, és akkor mi lesz? Hiába minden...

    Úgy dönt, nem gyötri magát tovább. A mozik plakátjai új filmeket hirdetnek majd, az újságos messziről köszön, megismeri, a férfiak előre fogják engedni az áruházak bejáratánál, hiszen fiatal és vonzó nő; és ő örül, hogy felfigyelnek rá. Talán éjszakai szórakozóhelyeket fog látogatni a belvárosban, és hajnalban megy majd haza. Látni fogja a kelő napot, feltűnnek majd az utcák fái, más megvilágításba kerülnek és elvesztik varázsukat a házak elfüggönyözött ablaki. Nem lesz titokzatos többé semmi. Aztán felszáll az első, hajnali autóbuszra, talán megismerkedik a vezetővel, vagy kiszemel egy férfit a járművön, mellé ül, és hagyja, hogy szóba elegyedjenek vele. Igen! Talán ezt fogja tenni. Új embereket fog megismerni, új feladatok várnak rá... De amilyen hirtelen törtek elő gondolatai keserűségében, olyan gyorsan le is peregtek, mint egy rövidfilm kockái.

    Visszatereli gondolatát Péterhez, és újból őt nézi. Eddig az ágyon ült, két kezével hátul támasztva magát. Most felkel, először a zongorához lép, aztán az ablakon nézelődik kifelé; zavartan rámosolyog a férfira, aki lehajtja ugyan fejét, de szemével követi, végül felkapcsolja az állólámpát a sarokban. A sötétségből gyenge világosságot varázsol, a lámpa fénye sárgára színezi a falakat. Megszólal:

    - Velem voltál, amikor levegőt vettem. Velem voltál, mikor teát főztem, amikor a sarki fűszereshez mentem venni, amit szeretsz, és akkor is, mikor éjjel leoltottam a lámpát, és egy imát mormoltam értünk. De jó! Legyen, ahogy akarod! – Nagyot sóhajt, majd hozzáteszi: – Azt gondolod, hogy a mi történetünk itt véget ért... Pedig benned él majd a zongorám hangja, az Első Arabesque, amit annyira szerettél. Először még csak lelkiismeret-furdalásod lesz, aztán majd nem találod a helyed. Később, egyik reggel, kávé közben magad mellé veszed a telefont, és azon töprengsz, felhívj vagy sem. Próbálod felidézni a számomat, emlékszel még, erre megkönnyebbülsz egy kicsit, de bizonytalan vagy. Aztán, amikor már kilátástalannak érzed a helyzeted, mégis csak felemeled a telefont, majd billentyűzöd a számokat. De ne hívj! Mert az a nő, már nem én leszek...

    Az akaraterő véges, a sírás kerülgeti.




Zempléni Péter feláll, készülődik. Izmai ólomnehézséggel mozgatják tagjait.

    Márta bénultan nézi, ahogy Péter felveszi a kabátját, marasztalni szeretné most már mégis, mégsem jön ki hang a száján. Megpróbál egy gyengécske "Ne, Péter! Ne menj!" mondatot kipréselni magából, de hangja erőtlen, túlságosan kétségbeesett, és halkra sikerül. A torkában dobog a szíve, szinte levegőt sem kap. Legszívesebben megragadná a férfi karját, s nem engedné el, de minden idegsejtjével ráparancsol magára, hogy "nem, nem szabad!". A férfi úgy tesz, mintha nem hallaná, nem látná; érzéketlenséget erőltet magára, de a sírásra görbülő száj látványa megindítja. A vigasztaló szavak mégis elmaradnak, helyette inkább csak önmagát ismétli:

    - Eldöntöttem!

    - Nem mered tovább bonyolítani az életed... Hát persze! A te döntésed! – Ezért az utolsó kísérletéért már szégyent is érez Márta.

    Zempléni Péter megsimogatná Márta haját, karja mozdulna is, de a nő elhúzza fejét. Kilép az ajtón, újból érzi a lépcsőház kissé dohos szagát, tudja, hogy utoljára. Megindul lefelé. Nem néz hátra.

    Márta becsukja Péter mögött az ajtót, ráfordítja a kulcsot, de elidőz még az ajtónál, hátha mégis meggondolja magát a másik, és a lépcsőfordulónál megfordul, majd ismét bekopog. Milyen boldog is lenne akkor! Véget érne ez a rémálom, mintha ez a szakítás meg sem történt volna. Megbocsátaná az elmúlt órákat. De nem! Hallja a lépcsőházban a távolodó lépteit, s tudja, hogy ezek a léptek már nem hozzá viszik a férfit.

    Nehéz lemondani a repülésről.

    Nehéz leszállni a földre.

    Mindig rettegett ettől a naptól, mindig félt, hogy nem lesz képes kibírni. Mikor férje és gyereke meghalt, akkor is nagy lelkierő kellett, sokkal nagyobb, mint most. De ebben a pillanatban, hogy szeretteire gondol, még elveszettebbnek érzi magát, valamiféle megingást érez magában, kezdi elhagyni az ereje.

    Az ágyra roskad, összehúzza magát, mint egy gyermek az anyja hasában, zokogni kezd. Ez után emlékek tódulnak agyába, a férfival töltött, meghitt órák. Majd tompultság fogja el és az ijesztő magánytól való félelem. Úgy érzi, minden elvesztette az értelmét. Haragot is érez, legszívesebben káromkodna, de mégis inkább isteníteni kezdi magában Pétert. Tudja, hogy sokat kapott tőle, de ő is sokat adott.

    Elhatározza, hogy másnap kimegy a temetőbe a férjéhez és a fiához. Egyik bánatával elnyomja majd a másikat...

  Ha beköszönt végre a tavasz – gondolja Márta –, és megszűnik ez a szürke, téliálom-szerű hangulata, visszatér a valódi életbe: nagyokat fog sétálni, újra felfedezi majd az embereket, ismét keresni fogja barátságukat. Elszokott a barátaitól. Márta rádöbben, mennyire elhanyagolta őket. Most úgy érzi, hiányoznak. Eszébe jut egy férfi is – a nevére már nem is emlékszik –, aki Péter előtt próbálkozott nála. Milyen könnyedén utasította vissza akkoriban. Mennyire furcsa most a másik oldalról szemlélni a dolgokat! Vesztesnek lenni. Talán meg kellene keresnie, vagy össze kellene futni vele valahol; mintha véletlenül történne.

    Próbálja elterelni figyelmét Péterről, olvasással, de azt veszi észre, hogy nem tudja, hol tart a könyvben. Az emlékek mindig vissza-visszatérnek. Ilyenkor néha beszél a férfihez magában, mintha ott lenne vele, s titkon reménykedik még, hogy mégis megszólal a telefon, bejelentkezik az imádott hang. Felkavarja még az a szempár, görcsbe rándul a gyomra, ha rá gondol, de már nem úgy, mint rég.

  Márta arra gondol, ha elegendő pénze lenne, elutazna valahova, talán Párizsba, mindig szerette volna látni. Napokig sétálna a Szajna-parton, és megnézne mindent, amiről sokszor álmodott. Mikor lemegy a nap a Diadalív mögé, végigsétálna a Champs-Élysées-n, és megnézné a kivilágított fákat, a kirakatokat. Felkeresné gyerekkori barátnőjét, aki oda ment férjhez. Úgyis mindig hívta, hogy látogassa egyszer meg. Vagy délre, Itáliába utazna, megnézné újra Rómát. Esetleg a tenger felé venné az irányt. A férjével is ott voltak nászúton. Igen! Ez lenne a legjobb a felejtésre.

    Leül a zongora elé, és játszani kezdi, amit annyira szerettek mindketten, de megzavarja valami odakintről.

    A ház előtt a játszótéren egy hinta nyikorog, egy gyermek lábai a magasba szállnak. Anyja szelíden dorgálja: "Lassabban! Lassabban!". Márta látja, hogy a szemközti házban egy öregember az ablakpárkányra könyököl; a feltámadó szél a nyitott ablaknál meglebbenti a függönyét, így az öreg feje néha előbukkan, majd eltűnik, mintha pontosan őt nézné, de ráébred, hogy nem őt, hanem a játszótéren levőket. Nem tévedett, integetnek is egymásnak.

    Valóban felerősödött a szél, ezért behajtja a szoba ablakát. Állít egyet a reluxán, amitől a fények csíkokban esnek a falra, ezzel a maradék világosságot is megfelezi a szobában, de a zongora előtti falon egy keresztre feszített Jézusra teljes árnyék borul. Újból leül játszani. Kívülről. Nem gondol semmire, csak a darabra összpontosít. Most már észre sem veszi, hogy odakintről megszűnik a nyikorgás, az anya és a gyerek szaladnak be a szemközti házba.

    Esni kezd.

    Tavasz van.

   

– Vége –