Október! Ősz istene,
véredből magyar passiók freskói
borongnak ez árva tájra,
s az ugarok most vért öklendnek,
míg felettünk a menny is zárva,
mert alant most is Arad bitói kopognak,
hát ki nyit ajtót egy ilyen népnek,
melyet keresztfára farizeusátkok
újra és újra szögelnének.

Nincs itt már semmi, csak himnuszos
remény döng az üszkös falak alatt,
Uram, ha te nem is áldasz, én e barikádos
árva földön is csak megáldalak,
mert itt lánctalp szentelt magyar húst a földbe,
de helyükön nem síremlék, bálvány áll ott,
mert ami magyar, ha van, az is csak féleldőlve,
és bűnös tunyaság híg levétől állott.

Oly jól illik e tájhoz a bronzkeresztek
rozsdállón mélázó hada,
mert vályú mögött dünnyög a nép itt,
ha lenne még szabad kolonc,
minden koloncot hordana.
A vágy is csak egy szorgos kórság,
s az újabb vágyak jobban marnak,
- csak a miénk jöjjön vissza -
ilyet vágyat adj, Uram, a magyarnak.
Nem kell ide pulya akarnokság,
önkívület, zokogás vagy duhaj zene.
Csönd való e rongyos néphez, és hite ahhoz,
hogy maga helyett új nemzetet nemzene.

Mert a régi nagyságot már levedlette,
s önkezével tépdesi önszívét,
s ha panaszkodni merészel is néhanapján,
azt sem tudja, hogy ellene még ki vét.
Kezes jószággá és bús barommá
lett e majomkodó fajom fája,
itt minden idegen és idegenül oroz,
és ganéjt hord fonnyadó fájának alája.

Én nem akartam hinni, hogy ennyire siket
egy nép, melyet egy Ady öklöz már száz éve,
s melyet nem száz szentje vakít újra,
hanem ezer mások koldusfajú renyhesége.
Én nem akartam soha hinni abban,
hogy e nép majd koldusokhoz koldulni jár,
hogy keblét tárva önzsigerét másnak süti,
s rajta csupasz bőrű pondró, de száznyi zabál.

Nézem a tájat, sár és pernye mindenfelé,
ezernyi láng egy országot sírrá rágott,
Uram, tartsd még ölmeleged szent tüzében
e harangszószegény Magyarországot,
mert itt a templomokban a harang is csak
bazársori csengettyűk vékonyult lármája,
mert a templom itten nem az égbe
hullni-vágyás, mely a mennyet ránk zárja.

Uram, Te látod, hogy a magasztosság örökrácsú
szitáján a kereszt miképp zuhan át,
s mi zuhan, estében törik és porlik,
s visszafújja a pusztulás huzatát.
Sosem tudtam, hogy miért halnak e hazáért
oly sokan olyan hosszú halált,
s ki e földön keresett, ha hőst nem is,
de hősök sírját, milliónyit talált.