Akt
| Csupaszra kopott antik oszlopok: elhagyott szentély megmaradt pillére a lábad. Tövében virágzik az újraszülető végzet, az emberi gyalázat. Öled útját nem fedi vért, vágya nem tisztel senkit, megtagad, bármit ígért, és újra sóhajt, ha recsegő hajnalokkal beszegett éj hint szegfűszeget a mézes édességbe. Köldököd egy utolsó kép marad, ami megmutat egy rögöt, amint legörög a meredélyen. Útja olyan mindegy, ha jajdul a hit, tompul az én reszketeg a gödör szélén. Két emlőd két gyermek, tagadott szerelmek szülte árvák, ahogy anyjukért sírnak át minden éjszakát. Melleid között bátor völgy: egy üres inkubátor nyöszörgő kukák mellett hirdet hamis tanúbizonyságot. (Anya gyermeke farkasa lett, hogy illetné őt tisztelet?) Pucér vállad roppant javaktól roppant ketté gerinced hasítékán, amíg elhordtad a másét. Felette nyakad fedetlen út, rajta duzzadt ér hideg acélt kér ezer évszázad óta - kezed bárkinek megadta azt az első szóra. Legfelül két tenyered - két kőtábla - temeti szemed, szád, tíz ujjad tíz szög - tart három keresztfát, - takar megszegett tíz igét. Sikít az ég az emberért. Ajánlás: Láttam egy hát rettentő síkját. Arcot cserélt rajta éppen a gyalázat. Hosszú szénláncú szénrajza stigmált. Mezítlen alakért hajolt a bocsánat. |
 |