A lányka és a szellem 20.




Hajnalpart csodái


- És ez a kislány te vagy! – mondta a nagyobbik lány, ahogy az aprócska kislány befejezte a történetet, és szomorún lebiggyesztette apró ajkát.
- Igen, a történet az enyém is. A folytatását tekintve egészen az enyém.
- És a királynővel mi lett? – kérdezte a lányka.
- Vele már találkoztál.
- Hiszen rajtad kívül senkivel nem találkoztam a városban.
- Találkoztál! – kiáltott a kislány, s nyugat felé mutatott.
- Kal Kadaran? – kérdezte Ágnes, de inkább mintha magát vallatná, s maga előtt akarná bizonygatni, hogy miféle gonosz csapdák sorát járta eddig is végig.
A kislány hevesen igent intett a fejecskéjével.
- A boszorkányherceg. Ő volt. Tehát maga is boszorkány.
- Nem az, ő nem férfi vagy nő. Mindkettő és egyik sem. Szörnyeteg, mely bármikor alakot vált. Minden gonosz benne van, még az apám lelkét is kifosztotta. Ezer és ezer megrontott lélek börtöne az a gonosz test.
A lányka meglepetésében nem tudott mit mondani, ezért inkább hallgatta ezt a különös és elvarázsolt királykisasszonyt, aki egy fejjel alacsonyabb volt nála, s mégis ötvenszer idősebb.
- És nézd a keleti partokat! A godorani kalózokkal szétlőtték a várost, s most is a partokhoz közel vannak. Délben idelátszanak, mikor felhőtlen az ég – mondta lelkesülten a kis Remény hercegnő.
De lelkesültsége telve volt lemondással és fájdalommal. Inkább hevület volt ez, nehéz és fájó megtörtség.
- És a többiek? - kérdezte a lányka. – Itt minden annyira kihalt. Az emberek eltűntek, és állatokat is alig lehet látni.
- Meghaltak… Elmenekültek… Elbújtak – mondta a kicsiny leányka. – Csak én maradtam itt.
- És te miért?
- Én a remény vagyok, s ha ez a világ elpusztul, azt is túlélem. Amit látsz rajtam, a bőröm, a húsom, a szemem, orrom, szám… mind elég majd egyszer, eltűnik vagy szétoszlik, de a lelkem megmarad. Azokkal, akik hisznek bennem. A reménytelenség ellenében születtem, s a hitem tart meg.
Ágnes ámulva hallgatta ezt a mesebeli lényt, s azt érezte, hogy ennyi bölcsességhez valóban évszázadok kellettek.
- Gyere velem! – kiáltotta hirtelen, s előreszaladt. Gyere utánam a kertekhez! – és már szaladtak is az apró lábak, s vitték a csöppnyi kis testet magukkal, és a hosszú, csigákban leomló hajfürtöket.
Így hát a lányka is futni kezdett, egészen fel a függő kertekhez.
Most látta, hogy azokat alulról hatalmas gépezetek tartják, melyek általa soha nem látott bonyolultsággal mozgatták ezeket a magasba lendülő kerteket, melyeket bástyás kilátók, apró tornyok, kis parkok és szökőkutak ékesítettek.
- Lépj ide! – mondta Remény, s megvárta, ahogy egy vörös köves útra lép óvatosan a lányka.
Amint biztosan álltak ott mindketten, az út megindult fölfelé. A lányka nem ijedt meg, mert nem valamiféle őrült száguldozással haladt felfelé, hanem lassan és élvezetes könnyedséggel, hogy az utasa kényelmesen érezze magát.
A kicsinyke lány mögötte állt, s úgy magyarázott.
- Minden parkhoz vezet mozgójárda, s vannak gyorsjárású liftek és lovasoknak utak, de legtöbb a gyalogösvény a sétálni és andalogni kedvelőknek. Az apám mintha magának építette volna ezeket.
A lányka, ahogy emelkedett, most láthatta, hogy a kupolák nemcsak aranyos ragyogásúak, hanem a legszebb ötvösmunkával kidolgozottak. A tetejükön a legmesteribb kézzel megalkotott szobrok voltak láthatók, s mind drágakővel felékesített remekművekként hirdették a Birodalom mindenekfelettiségét. Palotákat is látott olyan magas tornyokkal, minőket el sem tudott képzelni. A kertek elhagyatottságuk ellenére is szépek voltak, ahogy a vadrózsa felfutott a fehérmárvány falakon, ahogy a vadkörte ezernyi csillámló lámpaként aranylott az ágakon, s a sárga füge milliónyi rézpénzként remegett a vadul elburjánzó lombsátrak kincstárában. A szökőkutak szomjasan tátogtak, talán száz év is eltelhetett, mióta karcsú vízsugarak ezüstözték be a parkok zöld és aranyló látomását.
A fehér szobrok mára megszürkültek, az oszlopsorokkal körbevett templomok is leromlottak, kormosan és piszkosan várakoztak pusztulásra ítélten. És mikor felértek a legmagasabb függőkertig, ahonnan már csak a kör alakú és még mindig lebegő Világkönyvtár állt, s belőle kinövő és a felhőkbe vesző felhőpalota állt, a lányka önkéntelenül is felkiáltott:
- Mennyi szépség!
Alant kéklő és aranyló sejtelemben ömlött eggyé ég és föld, s felettük óriásfelhők úsztak lustán, de fenségesen, mintha az ég megőszült szakálla volna mind.
A Felhőpalota négy oldalából mélykék vízesés hullott alá az alattuk hömpölygő semmibe, melyeken néha fehér habok rohantak keresztül.
- Ilyen lehet a mennyország! – suttogta maga elé a lányka, mire Remény így válaszolt:
- Így szerette apám a királynőjét. Amit itt látsz, az emberi szenvedésből és nyomorúságból épült. Ezért kell elpusztulnia.
- Hogy érted ezt? – kérdezte lányka, mire a kisleány kelet felé mutatott.
- Látod azt a hosszú fekete vonalat?
- Igen, látom. Valószínűleg viharfelhők.
Remény szomorúan fordult el, majd remegő hangon válaszolt a lánykának.
- Igen, vihar lesz. A kadarani és godorani kalózok flottája egyesült, s még néhány nap, s szétbombázzák a várost.
A lányka elgondolkodott, majd elindult a mozgó járda felé.
- Szólnunk kell a többieknek!
- Már tudnak a társaid a támadásról – felelte Remény, majd kedveskedő fintorral a szája szögletében hozzátette: - Inkább nézzük meg a világ könyvtárát és a palotát!
A lányka hirtelen nem tudott mit mondani, hanem csendes biccentéssel mondott igent.


A Világkönyvtár egy hatalmas kör alakú épület volt, melynek a kupolája felett volt a Felhőpalota, melyet sok száznyi gép tartott a levegőben.
- Nem eshet ránk? – kérdezte aggódva a lányka.
- Talán még néhány évet kibír. Utána rászakad a városra, s mindent maga alá temet.
Ezután a légihídra szálltak át, melyet halk duruzsolású gépek vezettek át a Világkönyvtár épületéhez.
Most ámult csak el a lányka, ahogy beléptek. Az épület nagyobb lehetett, mint a kis kikötőváros, ahonnan a lányka jött. Nem láthatta a végét, mert olyan óriásira tervezték, hogy a halandó porszemnek érezzem magát itt. A falakon csak könyvek voltak, s mind pompás bőr- vagy acélkötésben, díszes aranyozott betűkkel.
- Ők micsodák? – mutatott lányka a gyermeknagyságú gömbökre, melyeknek négy karjuk volt, s egy szem pislogott a testükön. Néhányuk hirtelen felemelkedett, amint észlelték a két gyermeket.
- Ezek is apró gépezetek. Ők tartják tisztán a könyveket és az épületet. Bármely könyvet elhozzák neked, s az új könyveket rendszerezik. Sok százan vannak, bár már a fele elpusztult vagy leállt. Ott van egy! Az elpusztultak egyike! – mutatott Remény a folyosókon lévő oszlop mellé, ahol egy horpadt gömb hevert.
A test szétnyílt, s fogaskerekek sokasága látszott a gömb belsejében. Ezernyi apró rugó, kar és vezeték fogta eggyé ezt a bonyolult szerkezetet, mely romlásában mély szánalmat keltett a lánykában. Egy a hason lévő lámpa még villogott, de a szerkezet már a végét járta. A négy karból kettő kiszakadva a földön hevert, az egyik végtagnak csak a csonkja meredt felfelé, a maradék ép kar pedig élettelenül hajlott rá a gömbtestre.
Néha megálltak, máskor előre rohantak. Így mentek előre, miközben a kupola állandóan változott. Hol a csillagos eget mutatta, melyen üstökösök száguldottak alá, máskor alkonyatot vagy napfelkeltét láthattak, ahogy felnéztek.
Hajnalparton soha nincs éjszaka vagy alkonyat. Dél sincs, s nincs ború vagy viharos ég. Ezért kellett a régi nagy művészeknek festmények, tükrök és gépek százaival ezt a látványt megteremteniük. Több ország vagyonát láthatod ebben a kupolában – mondta Remény, miközben apró ujját a magasba emelte.
Mikor az ég elsötétült, a végtelen könyvespolcok világítani kezdtek, s a mindenhol mellettük álló írókat és költőket ábrázoló szobrok is aranylón világítottak.
Ágnes éppen akkor emelt le egy vaskos könyvet, mikor a kupola elsötétült, s százezernyi csillag fényes szilánkja ragyogott fel. A könyvből is kellemesen vibráló fény kezdett világítani, a betűk kellemes vibrálása szinte simogatta a tekintetet. S mikor összecsukta a könyvet, a fények kialudtak.
- Milyen csodás! – mondta a lányka, s újabb és újabb könyvekbe olvasott bele.
Volt olyan, amit csak két kis gépsegéddel tudott olvasni, olyan nagy volt.
- Látom, a két folyó népeinek történetét olvasgatod – mondta Remény, s a lányka mellé állt.
Hajókat láttak, melyek a levegőt szelték át. Íjászokat és lovasokat. A légi uszályokból apró hidakon átvonuló páncélos hadseregeket.
- Ez már rég elmúlt – mondta Remény. – Már csak egy háború vár ránk. És ha az elkövetkezik, minden elpusztul. Még te is…
A lányka remegve lépett távol a hatalmas könyvtől.
- Így lesz! Hiába is kétkedsz! – mondta az apró kislány, s elindult előre a végtelenül magas és hosszú folyosón, miközben felettük kigyúlt a hajnal, s a hatalmas kupola vetítette képen az eget beszőtték vörös és rózsaszín napsugarak áttetsző hártyái.


- Ez a terem a most készülő könyvek terme.
A lányka a csodálkozástól újra csak elámult.
A magasban száznyi könyv lebegett. Némelyik az elején volt nyitva, mások a közepénél, s alig egynéhány a végén.
A lapokon pedig sorok jelentek meg, s mikor egy oldal megtelt betűkkel, a könyvben láthatatlan kezek lapoztak, s újabb betűk, szavak és sorok szaladtak végig a nagy sárga lapokon.
- Egykor több ezer ilyen könyv lebegett, ma már alig néhány – mondta Remény elszomorodva a látványtól.
Órákig sétáltak, s hol bele-bele néztek egy-egy roppant méretű lexikonba, aztán a kis gömbök felkapták a nyitva hagyott könyveket, s visszavitték azokat a helyükre.
- Az már ott az egyszer majd megírandó könyvek helye – mondta Remény, s messzire előremutatott.
- De hiszen csak egy könyv van itt, mely felemelkedett – felelte Ágnes.
- Igen, az utolsó.
- Miért az utolsó? Nincsenek már költők, írók, históriások? – kérdezte a lányka.
- Nincs már szükség rájuk. Kal Kadaran felemészti Hajnalpartot, s akkor meghal az irodalom és a história. Elpusztulnak a tudományok, s csak a sötétség marad. A művészetek fellegvára már leomlott, a festmények elhamvadtak, a szobrok törmelékké esnek szét. A zene temploma is elnémult. Nincs már, aki énekeljen, vagy a hangszereket megszólaltassa. A húrok elpattantak, a billentyűk kiestek, a trombiták bedugultak, kilyukadtak vagy szétrepedtek. És már nem énekel senki. A könyvtárban még megvannak a zeneművek, de nincs már, aki megfejthetné a partitúrák titkos nyelvét.
Felettük lebegett a hatalmas kupola, a falakon millió és millió könyv ragyogott, mikor rájuk borult a néhány percnyi éjszaka gyönyörű illúziója, s csak az apró csillagok adtak itt benn vigaszt.


- Ez vissz bennünket a Fellegpalotába – mutatott Remény a liftre, mely egy színarany ketrecnek tűnt először, de az ablakai pompásan metszett üvegek voltak a legszebb rajzolatokkal. Beléptek, mire gépies surrogás hallatszott, s két aranyhártyás szárny emelte meg a liftet.
Oly gyorsan remegtek, hogy szinte repítették a liftet felfelé.
- Ma már ez is csak kripta – mutatott felfelé a felhőkbe tűnő toronyra az apró lány.
- Kripta? Kinek vagy kiknek a kriptája? – kérdezősködött a lányka, s összehúzta a szemöldökét.
- Majd meglátod – mondta Remény egykedvűn.
A surrogás hirtelen megszűnt, a lift megállt.
Ágnes ehhez hasonlatos épületeket csak képeslapokról látott ezideig, s most olyannak tűnt a látvány, mintha a legnagyobb székesegyház egyike előtt állna. A milliónyi aranycserépből álló kupola alatt három emeleten sorakoztak az ablakok, s minden ablak mellett egy márványszobor állt a legfinomabb vésővel faragva. Az épület oldalán négy magasba szökő torony emelkedett, melyek még a kupolán is túlnyúltak.
A hatalmas ajtó kicsinynek tetszett az épületóriás mellett. Mikor beléptek, egy ijesztő méretű csarnokban találták magukat.
A kupola freskója alatt húzódtak az emeletek, s azokból szobák tucatjai tátogtak az ere járóra. Mindegyik tárt ajtóval állt, ahonnan száznyi fénypászta áradt be a porszemnyi nagyságú két gyermekre. Az emeletek közt festett üvegablakok szórtak sejtelmes fényeket a díszes márványpadlóra.
Középen egy dombnagyságú acélgömb emelkedett.
- Gyere! Megmutatom! Csak neked! – mondta a kislány, s megfogta a nála alig nagyobb társa a karját. – Itt van az apám eltemetve.
A kislány két tenyerét rátette a gömbre, amely az érintéstől szétvált, s belsejéből nagyméretű kőszarkofág tűnt elő.
Egy férfi feküdt kőből kifaragva, mellkasán egy hosszú és aranypengéjű kard feküdt. Arca végtelenül szomorú volt.
- Itt van a város és a birodalom utolsó királya. Én hozattam ide, miután a királynő elhagyta a várost, amelyik fellázadt ellene. Békét akart teremteni, s bármit tett, háború lett belőle – magyarázta a kislány megtört hangon.
- Tudom, hogy nagyon fáj! - vigasztata a nagyobbik lány a kisebbet.
De ilyenkor az ő fejében is kavarogni kezdtek a gondolatok, hiszen ott volt Péter, akiért elindult. És most rejtekhelyeken bujkálnak a többiek, a kis barátja, a halk szavú és titokzatos szellem, a két herceg, s most ez a kislány, aki félezer éve siratja az apját, s nem tud megöregedni és meghalni. Összerázkódott, ahogy az édesapja jutott az eszébe. A saját, rég látott apja, akivel olyan komiszul viselkedett az utóbbi napokban.
Lehet, hogy ő is így fekszik valahol, messze, mert belehalt a gyermekei után való sóvárgásba…
Ahogy ott álltak a hatalmas ablak előtt, s bámulták a pusztítás iszonytató freskóját, önkéntelenül is megölelték egymást az apró Remény hercegnővel. Mintha régről ismernék a másikat.
Ebben a pillanatban a színes üvegablakok megvakultak, a hatalmas kripta elsötétült, majd óriási robbanás rázta meg a levegőt.