Étkem rég nem
légyke, brekk!

Csipsz,
kecsöp, cukorka, sznekk,

pizza, hambi,
kóla és

mindenféle
tháj-evés.

Étkem rég nem
lárva, brakk!

Szója, műzli,
és abrakk,

édesítve
tűlevél,

bármi, mellyel
ellevél.

Unka munkám rég
nem brekk!

Tóban már nem éneklekk...

Házam is volt,
egy barokk,

intézményi
tósarokk!

Mit mondhatnék
angyalom,

tócsa lett,
varangy alom.

Édes vízem immár
brakk,

lakcímem dunsztos
barakk.

Innen száll a vágy
elő,

lelkem rongyos
ágyelő,

nem jár nékem
martalék,

mért nem nőtt rám
nagy marék?

Elkerülhet tán
e krakk?

Kis fohászom
helyre rakk?

S isten brekkent – hallgatom,

kétéltű ez alkalom:

"Mért kvartyogsz hé! Kérdem én,

mért ez unka vélemény?

Házad romló, csúf, barokk,

megvettem, bár nyúlfarokk!

Étked sem jó? Mondd csak Brekk!

Csipsz az semmi? És a sznekk?

Elméd hol jár? 
Döglegyen?

Rendben, nyeld! De csönd legyen!”