Kőbe zárt várakozás |
| Ha van " kőbe zárt fájdalom ", akkor mondhatom, mert érzem, van szellemi-anyagi valómba testesült várakozás... Mozdulatlan lüktetés. Történés nélküli történés. Egyszerűen: várok. Időtlen a várakozás ( nincs perce, órája, sem napja, sem éve), szüntelen áthatja az embert. A homokórában fogynak a szemek, a szívben állandó a várakozás, mely olyan rózsa, amelynek szirmai le nem hullanak... Időtlen a várakozás, nem rövid és nem hosszú. Évtizedek várakozása, ha teljesül, olyan, mintha csak egy pillanat lett volna. A nem teljesült percnyi várakozás, mintha örök volna... Mióta várok már?! - sóhajtunk olykor egy nap után is. Máskor, évtizedek után a váratlan találkozásban mondjuk: Mintha tegnap lettünk volna együtt!... "Kőbe zárt fájdalom" - igen, de itt és most érzem: a templom, amelyben vagyok és minden templom kőbe zárt várakozás. Befejezett és mégis, mintha nem lenne kész. Mozdulatlan mozgás, kitárt karok egymás felé. Jő az Isten és várja az ember. Siet az ember és várja az Isten. Templom: áhítattól megszentelt falak áthatva végtelen és véges várakozástól. Nem értelek Istenem, hiszen, ha belegondolok, hogy örökkévalóságodban öröktől fogva ott voltam én is, a magam egyetlen valóságával, mert akartál, hogy megszülessek, és gondoltál és gondolsz rám - hogyan is tudnám elképzelni, különösen most, hogy már hétmilliárdnyian élünk, hogy vársz s közben szüntelenül jössz felém, hogy tudnám elképzelni? - de hiszen Isten lennél-e, ha értenélek, amikor még az embernyi tényeket, gondolatokat sem értem, látom át számtalan esetben... Nem értelek imádott Istenem, hálás vagyok, hogy megszülettél és azóta bár velünk vagy szüntelen, jössz, érkezel, várlak! És sietek Hozzád, mert végtelenségedben mérhetetlen vággyal vársz engem, és a 7 milliárdnyi embert, amint vártad az előttünk születetteket és a jövőben születőket. Advent. Templomban vagyok. Köveibe zárt várakozás ölel. |