1818. július 1-jén a tabáni Palota (ma Apród) utca 1-3. alatti Meindl-házban látta meg a napvilágot, ahol édesapja - a hintz-(szász) ősökkel rendelkező Semmelweis József (1778-1846) - jól menő fűszerüzlete is volt, a család ötödik gyermekeként. Édesanyja - Müller Teréz - módos krisztinavárosi sváb kocsigyártó leánya. Két bátyja ismert pesti kereskedő, Károly fivére, pedig, a Belvárosi római katolikus plébánia lelkésze.
A középiskolát a Budai Egyetemi kir. kat. Gimnáziumban (az Ince pápa, a mai Hess András téren, a II. világháborúban, Buda ostromakor elpusztult, Szilágyi Erzsébet Leánygimnázium helyén), a Várban kezdte, 1829-ben.
1837 őszén kezdte meg egyetemi tanulmányait a bécsi jogi fakultáson, majd még abban a tanévben átiratkozott az orvosi karra. Az első évet ott végezte az 1838/39-es tanévben. 1839 és 1841 között a (II. József által elüldözött jezsuiták kolostorába telepített - (Neue Weltgasse, később Újvilág, ma Semmelweis utca) pesti egyetem másod-harmad éves hallgatója. A 4-5. évfolyamot ismét Bécsben végezte. Már korán magára vonta tanárainak, különösen Karl von Rokitanskynak és Josef Škodának figyelmét. Az előbbinek engedelmével éveken át, szinte naponta látogatta a bonctermet és végzett számtalan boncolást.
1844. május 21-én kapta meg orvosdoktori diplomáját Bécsben botanikai doktori értekezésével: Tractatus de Vita Plantarum, majd sebész- és szülészmesteri oklevelet szerzett 1846-ban, majd rögtön tanársegédi állást kapott Klein professzor szülészeti klinikáján, a bécsi közkórházban (az Allgemeines Krankenhausban). Néhány hónappal később Breit orvostanár, akinek helyére korábban felvették, visszatér, s Semmelweis elveszti állását. Angol nyelvórákat vesz, és az Írországba (Dublin) való távozás gondolata foglalkoztatja, de visszahelyezik állásába, mivel Breit a Tübingeni Egyetem szülészeti tanszékének élére kerül. 1847-es itáliai (velencei) szakmai utazása után, fájdalommal értesült barátja-kollégája haláláról; Jacob Kolletschka boncolást követő vérmérgezésben hunyt el. Eltöprengett ezen és még azon év márciusában felismerte, hogy az a betegség, amely barátja halálát okozta és az, amelyet gyermekágyi láz néven ismertek, azonos.
Rájött, hogy a gyermekágyi lázat az orvosok és orvostanhallgatók okozzák avval, hogy boncolás után mentek át a szülészeti osztályra, az I. számú pavilonba, s ott fertőtlenítetlen kézzel vizsgálták a várandós nőket. A bábák nem végeztek boncolást, így a vérmérgezés eme speciális fajtája harmadannyiszor fordult elő a szegényebbeket kiszolgáló, II. számú pavilonban, mint az orvosokén. A klórvizes kézmosást antiszeptikumként ajánlotta kollégáinak. Fölfedezését még abban az évben közzétette. Májusban kötelezi az orvosokat, az orvostanhallgatókat és az ápolószemélyzetet a szülészeti osztályokra történő belépés előtti klóros kézmosásra, majd októberben kötelezővé teszi az egyes betegek vizsgálata közötti klóros kézmosást is. Ezzel kezdődött szélmalomharca az akkori hivatalos, tudományos világgal, amely a mikroszkóp alkalmazásával (azt ő maga, soha a kezébe sem vette) sem jutott erre az egyszerű, empirikus következtetésre. 1848 tavaszán Semmelweis több társával együtt tagja lesz a bécsi forradalmi Nemzeti Gárdának, miközben folyamatosan gyakorolja hivatását.
Abban az évben (1848) a gyermekágyi lázban elhaltak aránya az orvosok szülészeti osztályán kisebb lesz, mint a bábákén. 1849. március 20-án Semmelweis tanársegédi megbízatása lejár. 1849-ben nem hosszabbították meg bécsi szerződését, így 1850 októberében hazatért és 1851-től tiszteletbeli osztályvezető főorvosként irányította a pesti Szt. Rókus Kórház szülészeti osztályát.
1855-ben a pesti egyetemen kinevezték az elméleti és gyakorlati szülészet tanárává. 1857-ben a zürichi egyetem meghívta tanárnak, de inkább itthon maradt. Június 1-jén, a krisztinavárosi templomban frigyre lépett a 19 éves Weidenhofer Máriával. 5 gyermekük született, akik közül 3 érte meg a felnőttkort, s csak egyiküknek születtek utódai. Leköszönt a szülészeti osztály vezetéséről, ahol hat év alatt egy százalék alá (!) szorította módszerével a gyermekágyi láz halandóságát.
1858-ban, barátja, Markusovszky Lajos biztatására, az Orvosi Hetilapban A gyermekágyi láz kóroktana címmel publikálta felfedezését.
1859-ben az elavult, Újvilág utcai klinikát átköltöztették az Ország-úti (ma Múzeum körút) Kunewälder-épületbe.
1860-ban Bécsben adatta ki 1861-es évszámmal megjelenő, német nyelvű könyvét (Die Aetiologie, der Begriff und die Prophylaxis des Kindbettfiebers (A gyermekágyi láz kóroktana, fogalma és megelőzése). Tanait, az osztályán gyakorlatban bizonyított hasznosságuk ellenére, visszautasította az orvosi közvélemény.
1862-ben százoldalas, nyomtatott nyílt levélben fordult a szülészorvosokhoz. Ekkor már magatartásában elmezavar (Paralizis progressiva - akkori szégyenteljes prejudikáció szerint: sifilida. Szifiliszfertőzésének hipotézisét 1965-ben, tudományos vizsgálattal megcáfolták) jelei mutatkoztak, ugyancsak boncolás közben szerzett kézsérülését követően.
A 2000-ben megindult újabb orvostörténeti vizsgálódások teljes mértékben bizonyították Semmelweis betegségének okaként a paralysis progressiva betegséget, vagyis a hűdéses elmezavart (a nagyagyi kéreg krónikus lueses encephalitise), amit valószínűleg egy még fiatalkorában - gyermekágyi lázban elhunyt lueses asszony - boncolásakor szerzett kézsérülése okozott. Ennél a betegségnél az elmezavar egyre súlyosabb állapotai az évtizedek során alakulnak ki. Semmelweis már halála előtt 3-4 évvel nagyon furcsán viselkedett, hozzátartozói többnyire igyekeztek már távol tartani őt betegeitől.
Semmi sem igazolja tehát, hogy életének utolsó évében boncolás közben szerzett sérülése következtében vérmérgezést szenvedett volna, hiszen életének utolsó évében már egyáltalán nem folytatott orvosi gyakorlatot. A helyes diagnózist Benedek István fogalmazta meg Semmelweisről szóló jól ismert, s a paralysis progressiva kimondása miatt sokat támadott könyveiben és szakcikkeiben. A legújabb orvostörténeti kutatások megállapításának helyességét igazolták, s a buta vérmérgezéses teóriát vagy hogy Semmelweis halálát valamilyen vele szemben kialakított összeesküvés okozta volna, amelynek részeként őt ideggyógyintézetbe kellett szállítani, messzemenően cáfolják az új, alapos, levéltári kutatásra és a korabeli dokumentumokra épülő vizsgálatok.
1865 júliusa közepén magatartásában az elmezavar jelei mutatkoztak; július 31-én Bécs-be vitték, itt az elmegyógyintézetbe zárták, ahol ápolói aggresszív magaviselete miatt - súlyosan bántalmazták - két hét után meghalt. A hivatalos verzió szerint a hullamérgezés végzett vele, de tudjuk, hogy a döblingi intézet megállapítása téves volt. Előbb ott temették el a schmelzi temetőben, majd annak felszámolása után, tetemét 1891-ben neje hazahozatta, saját kerepesi sírboltjába. 1894-ben hamvait díszes, új sírba helyezték.
(Wikipédia)