Montmartre 12.


A két érintetlen kávéscsésze visszahozta azt a nyári délutánt, mikor először beszélhettem vele.
Hosszan hallgattunk. Az elmém kétségbeesetten próbálta megörökíteni egész lényét, s ilyenkor nem csak őt láttam, hanem az egész Montmartre-ot, melyben mostanra minden róla szólt. Nem is idevalósi, de eljött velem ebbe a megfakult és züllött világba, s a házak, allée-k, terek átlényegültek, szerethetővé és titokzatossá lettek.
Ahogy a kezére tettem a kezem, s belebámultam az arcába, megnyílt előttem önnön világom, Párizs ezen apró szigete a dzsungelszerű házsoraival, sötét és visszhangos utcáival.


Most mégis magukra hagyom a két főszereplőt, a Nőt, kit koldusmódra könyörgött rosszkedvű önmagam, hogy megmutassam az átlényegülés folyamatát, melyet az olvasó nem láthat azzal a bizonyossággal, ahogy én láttam. És magamat, hogy arról a kevés emlékemről beszéljek, mely úgy maradt meg bennem, mint egy kellemetlen és esős reggel.


A vonat öntelt nyugalommal érkezett meg Párizsba, a Gare de L’Est-re, fújtatott jó párat, mint valami komótos öregúr. A leszállással senki sem sietett.
Még utoljára megcsodáltam a kalauzokat, mert itt úgy néztek ki, mintha egyetemi professzorok lennének formásra nyílt szakállukkal, tudálékosan orrukra csúsztatott szemüvegükkel és kimért mozdulataikkal. Az egyetemi professzorok pedig inkább az otthoni kalauzokra emlékeztetnek hanyag öltözetükkel, ápolatlan szakállukkal, álmos tekintetükkel.
Párizs felé megtelt a vonat a vidék nomádjaival, bőröndök kellemetlen nyája tolongott a folyosókon. Az emberekéről nem is beszélve… Miközben Párizsból a párizsiak kifelé menekültek, addig parasztok, kisvárosi csibészek, szakadt egzisztenciák pedig egyenest a városba özönlöttek. Így a vasút, mint valami óriási pumpa, fújta ki és be az embertömegeket a városból be, s onnan ki. Különös természeti jelensége volt a modern kornak, ahogy prostituáltak, zsebmetszők, kalandorok, művészek kifogyhatatlan hada meghódította a végtelenné duzzadó házrengeteget, utcákat, hoteleket, miközben százezrek szívét hódította meg a Szajna-part, a Montmartre és a Montparnasse; a hidak és régi katedrálisok, az esti fények kaotikus villódzása, a kocsik ezrei, a délutáni nyüzsgés, a külvárosok száztorkú lármája, csilingelés, harangszó, tucatnyi nyelv zajgó és áradó muzsikája és disszonáns koktélja.
Bennem nem ez a Párizs maradt meg, nem a normális emberek által áhított Párizs. Sokkal inkább az elhanyagolt, az ódon és az ábrándos, mely semmiben nem különbözött Budapesttől, de itt egyedül álltam a világgal szemben, s volt miért küzdenem.
Mégsem ez ért meglepetésként. Inkább az, hogy ellopták a pénztárcámat. Éppen borravalót akartam adni a hordárnak, mikor valaki nekem jött, s a kieső tárcát a levegőben elkapta, hogy zsebre vágja. Ekkor egy testes munkásféle elkapta a tolvaj csuklóját, majd egy elegáns mozdulattal átnyújtotta a pénztárcámat. Igaz, tört franciasággal némi jutalmat kért, bár ekkor a tekintetet beszédesebb volt. Átvillant rajtam a gondolat, hogy mindez színjáték. Azonban a válaszomat meg sem várva kivett belőle néhány százfrankost, majd egy „voilá” kurjantással átnyújtotta a nagynéném által vásárolt bőrtárcát. Éppen lassú és körülményes mozdulatokkal zsebre készültem tenni, mikor valaki kikapta a kezemből, s már csak azt láttam, hogy a tolvaj az egyik sarkon befordul, alakja semmivé foszlik. Egy percen belül kétszer raboltak ki a látszatbecsület és a becstelenség elegáns mozdulatával. Mikor körülnéztem, közömbös arcok villantak majd tűntek el mellettem, s akkor rám tört az érzés: egy idegen világba kerültem, melyben csak otthontalan lehetek.


Az első hetekben egy hotelben laktam nem messze a Montparnasse-tól. A földszinten lakott a tulajdonos. Piszkos szakállú férfi volt egy kötött sapkával a fején. A kezét mindig a zsebében tartotta. Állítólag valamikor zsebtolvaj volt, így gyógykezelte magát.
Rajtam kívül még négyen laktak itt. Egy öregasszony élt közvetlenül alattam, illetve én a feje fölött, s hajnalban a parányi erkélyről kinézve egész Párizst magam előtt láttam volna, ha nem egy otromba tűzfal emelkedik egészen az ablakomon túl, hogy csak egy résnyit mutasson meg a Rue de Chénier virágos erkélyű házaiból, hangulatos utcarészeiből.
Az öregasszony állítólag egy orosz grófnő volt a cárné közvetlen környezetéből, mígnem a bolsevikok elüldözték. Párizsba érkeztekor beköltözött az első hotelbe, mely útjába került. Mondanom sem kell, ide, ebbe a pocakos vén épületbe, mely mégis olyan pöffeszkedve állt a Montparnasse legszebb részén, mint a kétes hírű negyedek kitartottjai.
A grófnő élete és alakja tökéletesen példázza, hogy a kommunizmus bármiből és bárkiből képes koldust csinálni, parasztokból, országokból és az arisztokráciából is. Az öregasszony minden este torkaszakadtából üvöltözött, a kommunistákat szidta olyan szavakkal, melyektől még ez a környék is megborzongott.
Mellettem egy középkorú férfi lakott, akinek egész létét titok övezte.
Először azt tudtam meg róla, hogy háborús veterán, ezért Verdunnél elvesztette a jobb kezét. Később a bal szemét is. Ezek után számára véget ért a háború. Nemsokára a franciák számára is, hiszen a németek szinte egészen Párizsig nyomultak előre.
Mivel sántított, okom volt róla feltételezni, hogy a lába is műláb, de kiderült, a sántaságát annak köszönhette, hogy egy alkalommal úgy berúgott, hogy kiesett az ablakon, s akkor törte el a lábát.
De nem a végtagjaival volt problémám, hanem a jellemével. Az odaköltözésem másnapján vad kopogtatásra ébredek. Nehézkes mozdulataim újabb erőteljes kopogtatásokat eredményeztek. Mikor kinyitottam az ajtót, ott áll széles vigyorral az ajtóban. Hirtelen nem tudtam mit kezdeni az arcával, mert annyira különösnek hatott a szikrázó nyári napfényben. De mikor kezére pillantottam, melyet most is a fejével egyazon magasságban tartott, akkor jöttem rá, hogy a szeme nem a szemüregében volt, hanem két ujja között. Azzal kopogtatott az ajtómon.
Mindez annyira megdöbbentett, hogy aznap csak este tértem vissza a hotelbe. Később a hoteltulajdonos mesélte, hogy egy szállóvendége akkor költözött el, mikor a veterán hosszan előrehajolt, a szeme beleesett a vacsorához felszolgált borba, mire a szállóvendég úgy elkezdett röhögni, hogy majdnem szélütés érte. És nem ez volt az első távozó az üvegszemű miatt, de mivel a háborús veteránokat Párizsban rendkívüli megbecsülés illeti, ezért semmi esély nem volt arra, hogy az üvegszeműt bárki is megakadályozza abban, hogy a fél szállodát kéthavonta el ne üldözze.


Tehát így éltem Párizsban, vidáman és nyeglén, s míg volt pénzem, viszonylagos boldogságban. De mivel nem volt munkám, ráadásul semmihez nem értettem, így az anyagi helyzetem az ősz közeledtével rohamosan megromlott. Természetesen nem az ősz tehetett minderről, de mégis az idő múlása segített felismerni egyre tarthatatlanabbá váló helyzetemet.
A nagynéném július végén közölte velem, hogy két héten belül haza kell térnem, mert így is két héttel tovább maradtam kint, s nem hiszi, hogy bármiféle előnyömre szolgálna az itteni tartózkodásom. A nagynénémnek csalhatatlan megérzései voltak velem kapcsolatban, így hogy ne kelljen cáfolnom az állításait, nem is válaszoltam a leveleire.
Az üvegszemű másnap is hasonló módon ébresztett, de már az első reggelen sem éreztem kuriózumnak a mutatványát. Már olyan gondolatok foglalkoztattak, hogy leitatom, s mikor nincs eszméleténél, magamhoz veszem a szemét. De mégis elborzadtam az ötlettől, s hirtelen együtt éreztem azokkal, akik tétovázás nélkül elhagyták a szállodát. Én két hétig bírtam.


Egy borongós vasárnapi reggel arra az elhatározásra jutottam, hogy elköltözöm a hotelből. Olcsóbb szállásra volt szükségem, s a Montmartre ilyen szempontból is megfelelőbb volt. Ráadásul jobban illett hozzám, mint ez a napfényes művésznegyed, mely nem hangos volt, de zsibongó, nem volt gazdag, de mégis fensőbbséges, s tele volt ihlettel, mely még is sok volt az én elapadó szívemnek. Így hát az utolsó reggelimet a hotel étkezőjében töltöttem.
Első látásra – a szagokat mindenképpen leszámítva – semmiben nem különbözött az olcsóbb párizsi éttermektől. Renyhe félhomály, hanyagul elhelyezett asztalok, rendesen soha le nem mosott ablakok, zsíros evőeszközök, csempe tányérok jellemezték ezt is. Az étel viszont váratlanul finom volt. Hiányoztak a kellemes ízek a számból, s ezért mohón ettem.
- Úgy tudom, ma elköltözik – hallom magam mögül.
Hirtelen nem tudtam mit válaszolni, csak bólintottam.
- Sajnálom. Maga igen rendes fiatalember – s azzal leült mellém a hotel tulajdonosa.
Két kávéscsészét is hozott magával, s mindkettőből langyos kávéillat terjedt szét a piszkos félhomályban.
Most láttam először a kezét, ahogyan az asztalra tette. Valóban nem illett az alkatához, a piszkos és szürke szakállhoz, a széles vállhoz. Mert a keze apró volt, munkától elszokott. Igazi zsebtolvajkéz. Ez jutott az eszembe. S még annyi, hogy lehet, hogy engem is most készül kirabolni. Ilyesféle gondolatok súlyt adtak minden elhatározásomnak, s még aznap magam mögött hagytam a hotelt.
Még utoljára visszanéztem és már csak az asztalon feledett kávéscsészéket láttam, mert a hotel tulajdonosa szürkés hajával, ruházatával és szakállával elveszett abba a szürke félhomályba, melyet az egész hotel árasztott magából.


Mikor felálltam az asztaltól, az jutott az eszembe, hogy nem szeretem a kávét. És meggyőződésem volt, hogy Elza is csak miattam próbálkozott meginni.
- Nem ízlik a kávé? – kérdezte a garçon.
- De, egészen remek – feleltem minden meggyőződés nélkül.
Elza ilyenkor rám mosolygott, s most még kislányosabbá váltak a vonásai.
- Paul, te milyen könnyedén tudsz…
- Hazudni?
- Talán ez nem is hazugság.
- Ez csak egy meggondolatlan mondat.
Most hosszan megnéz. A mosolya eltűnik, megint kutat az arcomban. Mintha elbizonytalanítaná a mondatom.
- Hány meggondolatlan mondat maradt még benned? – kérdezi.
De nem várja meg a válaszom. Igaz, én sem készültem fel a kérdésére.
- Tudom, nem ez a lényeges. Inkább az, hogy mennyit mondtál ki.
Milyen könnyű lett volna akkor úgy védekeznem, hogy visszakérdezek.


Elzával boldog érzés volt sétálni ezeken a korán jövő alkonyokban.
Minden fény más formát és jelleget adott egész lényének. Sokat néztem mostanában, mert egészen különös jelenség volt.
A szemöldöke inkább latinos volt, szépen ívelt, mint az olasz lányoknak. Alakja vékony volt és légiessé tette minden mozdulatát. Minden szépsége ellenére alázat és szerénység keveredett egész lényében, mely mindenkinél inkább zárkózottá tette.
Kevés fénykép maradt meg róla, s ma is, ahogy nézegetem azokat, meglepődöm, hogy akkor milyen teltnek tűnt, ma pedig mennyire vékonynak látom.
Tehát a séták…
Hagyott beszélni, mert azt mondta, hogy okos vagyok és erőszakos, de mindezek ellenére szívesen hallgatott. S ha beszélt, elbűvölt a hangjának kelleme. Mindig annyit mondott, amennyi érvényes volt azokban a pillanatokban. Más volt, mint a többi nő, s tudom, hogy aki olvassa ezeket a sorokat, legyint egyet, s azt mondja, a szerelmes önzésből magának hazudja a legtökéletesebb nőt.
Én mégis dacosan a kétkedők arcába vágom, ha nem szeretném, akkor fájna, hogy a tökéletessége nem lehetett az enyém.


A Montmartre utcái egyáltalán nem romantikusak a borongós őszi estéken.
Négyemeletes bérházak, olcsó hotelek közé romos és mocskos falú házak ékelődnek. Koromtól foltos tűzfalak, korhadt palánkkerítések, dülöngélő oldalfalak, horpadt háztetők, bűz és mocsok szegődnek útitársul a szegényesen rendezett viskók, polgári házak közé, s dacolnak az elmúlással.
- Fázom – mondja Elza, s hozzám bújik.
De már nem beszélünk, csak a csend mossa össze az érzéseinket.
- Miért akartál elhagyni? – kérdezem váratlanul.
- Ne beszéljünk róla. Az akkor volt…
- És most?
- Változnak dolgok…
Rám néz, s látja hitetlenségemet.
- Hiába rázod a fejed, Paul… Tudom, hogy az én szerelmem nem olyan…
- Milyen?
- Nincs benne az a lángolás.
- Akkor milyen?
- A magam mércéje szerint – hidd el, - erős.
- Én nem tudok méricskélni – felelem szomorún, mire Elza sem válaszol.
Megyünk az estben, s egyre rosszabbak a megérzéseim. Sok örömet kaptam tőle, de olyan rövidnek éreztem ezeket. A kétkedés pedig mindig megkísértett, mikor nem volt velem.
És a Montmartre vele együtt változott. Más lett a jelenlétével, s más a hiányában. Mikor vele vagyok, a házak régi ismerősként biccentenek felém. És gyűlölt díszleteknek, mikor egyedül vagyok.
Már nincsenek ismerős környékek. Mind életünk tájai, még ha nem is szépek, szerethetők romlottságukban és esendőségeikben. Itt halt meg az a lány, akit egyszer elütöttek a kereszteződés előtt. Még bennem élnek azok a percek. Hervadt virágcsokor jelzi a helyszínt, mely ugyanolyan múlandó volt, mint az élete, s az egész élet.
Elza észre sem veszi, csak engem szólongatnak itt a kövek is.
Hosszan elnézem a profilját. Sohasem unnám meg… fut át rajtam. Aztán eszembe jut, hogy negyven év múlva milyen lenne… Váratlanul beszélni kezd.
- Szeretlek. Nem akarlak elveszíteni. Olyan sokat kaptam, s mindent kevésnek érzek, s belőled oly kevés lehet az enyém, de én rengetegnek érzem ezt is… Most ne szólalj meg. Hallgass végig. Sohasem hallgattál meg. Mindig akkor szóltál közbe, mikor elmondhattam volna az egészet. Mindent. Most nem szabad beszélned, míg mindent ki nem adtam magamból.
Rám néz, kutat az arcomban. Egyre sötétebb, csak a szeme villan meg egy pillanatra. A lámpák döngicsélnek körülöttünk.
- Ahogy kezdtem, úgy folytatom. Szeretlek. Ha nem vagy velem, hiányzol. Ha itt vagy, jóllakottságot érzek. Ha szomorúnak érezlek, a vigasz szándéka fojtogat, ha jókedvű vagy, irigykedem, s el akarok venni a tiedből. Magamnak is akarok belőle, mert nekem alig jut. És mégsem tudok így élni veled. Már mondtam, jó néhány év van köztünk. Ha kimondom, kevésnek hangzik, de Te még oly keveset éltél, s ahhoz képest soknak, rengetegnek látszik ez is…
Elbizonytalanodik. Aztán gondolkodóba esik, mintha az életét, mint valami ócska szövetet, maga elé gyűrné. Hogy mi hullik ki belőle, s mi maradhat, nem tudhatom. Csak azt, hogy rezignált megvetés van a tekintetében. A válla aprót rándul. Elnéz hosszan arra, ahol a templomtornyok összeérnek, a méla esti ködök pasztellszerű víziójában.. Talán ott keresi a múlt elveszett pillanatait. Igaz, én is arrafelé kerestem az enyémet. Úgy tűnik, mindketten nincstelenek vagyunk, mindkettőnket Párizs fosztott ki végérvényesen. Párizs a millió lámpafényével, csapott vállú templomaival, a fekete égbe elkent kupoláival, melyek olyanok nappal, mint azok a kerekfejű szelíd papok, akiknek mindig el akartam hinni, hogy az élet szép és jó, egy kellemes kirándulás a világom tavasszá kontárkodott valótlanságába.
Egy fogatlan vénasszony tátog felénk egy még nálánál is hiányosabb fogazatú kerítés mellől. A vénasszony talán saját nyelvét rágcsálja, míg a kerítés nagy darabokat harap ki a sötétségből, hogy azokat fekete és elnyúlt árnyékokká eméssze. Ennek a szerencsétlennek mibe kell hinnie? Hisz egész léte nyomorúság és undor. Ki érintené meg olajos bőrét, piszokban szétfeslő rongyait, elszürkült haját, ráncos homlokát, görbe lábát? Boldogok a tiszták és szépek, mert a vágyak melengetik a testüket. De ennek csak ösztönei vannak egy-egy penészes kenyérdarab után, a méreggé főzött pálinka után.
Dohogva megy el mellettünk.
Elza hozzám bújik. Olyan szorosan ölel, hogy már fáj. De mégis kell ez az ölelés minden fájdalmával, mert emlékeztet, hogy szeretni legalább annyira fáj, mint reménytelenül élni.