Kelnek már nyugaton a dombok
a földet a földnek végleg visszaadtam,
vagyok aki voltam: arcon futóárok;
hitetlen csomó, ki tán az egy halálban,
a templomtorony-ujjú boltívekben éled,
s bekaparja tagjait a padlatok alá;
fehéredő ráncokkal hulló harangnyelvet:
ezt a féregtestet péppé fojtaná

hisz tulajdonképpen csak ennyi az élet:
a kicsontozott húsdarabok rettegése bennem,
hogy mint a folyóágyak: torkolatba érek,
s meg sem született még, máris elvesztettem
mindent mi csend volt, mindent mi élni látott:
az otthon fényében őt, ki a kapuk mögött áll,
s most folyókat sírok, fojtom szaggatva a partot:
"bárhová menj, messzebb egy szívdobbanásnál
többé nem juthatsz tőlem"
 
s amint a Hold felé a felnövekvő bokrok,
- nyüszítenek bennem a szerteomló fák -
folyóágyak mélyén szárnyszegetten szállok,
maradtam köztük én - a drótkerítésország,
hol én vagyok a por, az elmúlás iniciáléja,
az első az utolsók közt, egy mozdulatba fojtva:
az abszintfényű lámpák,
ma minden én vagyok -

de akkor már nem lesznek napok,
csak idő lesz, s az időn kívül én -
s én csendben pusztulok.
Cseppkőoszlopokkal zuhanok majd együtt,
s az angyalok kórusa mond fölöttem doxologiát: 

"születésem előtt már halott voltam -
vakonszületettet teremtettél, Uram"