Gyakorta matróznép vad élcek között tombol,
albatroszt ejt foglyul, ki az éggel rokon,
s ki hajókhoz hűn száll elő a habokból.
majd túlrepül a vad és zúgó hullámokon.

De most vicsorgó csőcselék közé lett zárva itt,
ki egykor oly büszkén repült és délcegen,
suta evezőként vonszolja szárnyait,
és így dülöngél, míg röhög a nép az élceken.

Zarándok volt egykor, most megtört, béna, beteg,
Festői volt, ma csúf, ahogy köré seregként áll
gonosz tömeg, s míg heccelik, vadul remeg,
majd egy kölyök őt csúfolván visong és sántikál.

Ilyen ma a költő, felhők közt herceg és úr,
kit elámít a dúlt ég, mert előtte nincs határ,
de lent bolond pórnép rajta mulat kajánul,
s ő meg-megbotlik óriási szárnya közt, ha jár.

L'Albatros

Souvent, pour s'amuser, les hommes d'équipage
Prennent des albatros, vastes oiseaux des mers,
Qui suivent, indolents compagnons de voyage,
Le navire glissant sur les gouffres amers.

À peine les ont-ils déposés sur les planches,
Que ces rois de l'azur, maladroits et honteux,
Laissent piteusement leurs grandes ailes blanches
Comme des avirons traîner à côté d'eux.

Ce voyageur ailé, comme il est gauche et veule!
Lui, naguère si beau, qu'il est comique et laid!
L'un agace son bec avec un brûle-gueule,
L'autre mime, en boitant, l'infirme qui volait!

Le Poète est semblable au prince des nuées
Qui hante la tempête et se rit de l'archer;
Exilé sur le sol au milieu des huées,
Ses ailes de géant l'empêchent de marcher.