Anna de Noailles - A szerelem versei - 27. (XXVII)
XXVII
Mindent tudok, szeretlek mégis;
így elvesztettem saját lényemet;
távol önmagamtól - rossz poézis -,
régi énem nincs. S az idő eltemet.
Gondold el, koldulom létemet!
A te hangod ez, talán épp’ a csended,
vagy ezek csak szelíd és elnéző viták?
Ha ismétled, mit gondolsz, s lefested,
kísértésbe esem kedvedért, vezetlek,
majd követem lépteidet, én, a jó diák.
Bizalmam kitartó, végleges melletted,
hisz’ önmagunkat magadba rejtetted.
Ó, te! Nem ismerlek? És az imák…?
Anna de Noailles - Poème de l'amour
XXVII
Je possédais tout, mais je t’aime;
Mon être est par moi déserté;
Je vis distante de moi-même,
Implorant ce que j’ai été:
Songe à cette mendicité!
Est-ce ta voix ou ton silence,
Ou bien ces indulgents débats
Où, répétant ce que tu penses,
Je t’induis en tes préférences
Afin de suivre tous tes pas,
Qui me font, avec confiance,
Affirmer notre ressemblance,
Ô toi que je ne connais pas?…