Minden őszi zápor
milliónyi apró kés,
húsomba csap, forr és dobog
a fáradt őszi lüktetés.
Így döng és búg a villamos is,
vagy a beteg s bolond vének,
kik ha egy utcán aludnának,
káromkodva ébrednének.

Zúgott vadul rajtam az éj,
s homlokomról égre áradt,
úgy álltam egy keresztúton,
mint aki a meghaláshoz fáradt,
s olyan rettegéssel, bajjal,
mint gyárakban a nehéz gépek,
s tudom, letagadnám,
ha erről kérdeznétek.

Szeretnék még egyszer boldog lenni,
(te nevetsz, s mondod: ki nem?)
de te nem láthatod, ahogy járnak,
elhullajtott szíveiden.
(Kívül egyre jobban esik,
a szél is fák közt tombol,
s ágak csigolyája recseg, mint amikor
szenet hánynak egy vagonból.)

Olyan édes lenne most a csókod,
mintha szánkba nyalna a leves,
mert három éhenkórász arról győzköd,
hogy már élni is ezért érdemes.
De csak az tud messze futni,
ki a csókra sem kell,
ki Isten sírja helyett
az anyjáé elé térdepel.
De jó lenne kést markolni,
mely csillog, mint az őszi eső,
minden szív egy kést remél most,
mert mind csak hiába verdeső.
Őszi esték, hogy lobogtok
véres tollú szárnyakon,
itt minden házfal felém mászik,
s mindnek, mindnek árnya nyom.
Ha lenne Isten, apám lenne,
s Ő mint fiát, tagadna el engem,
és ha csak a szívét kérném,
tudom, nem engedne ennem.
De Isten csak úgy létezhet,
hogy a bolond higgyen benne,
Istenem csak ezért ne légy,
hisz e nyolcmilliárd téged enne!