Ígéret 2.
Úgy múlok majd el, hogy bánatra ne legyen okod;
de most, mint apró sajkacsobbanás: halkan mesélek.
Kint rázza a vad, őszi szél a rozsdás, barna bádogot,
bent a hiányod dől rám: ilyenkor szárnyát ejti a lélek.

Meghervadt, tépett-sárga lombok ácsolnak kalodát,
kövér és hűs esőcsepp ül rajtuk - lehullani nem mer,
kinyújtózik a csönd, a vézna fenyves éjfekete brokát:
így éjszakánként még felsóhajt szeptember…




Budapest, 2006 – 2102. szeptember 27.