Hic et nunc
Én, a rossz és több százszor megátkozott Éosz,
tudd meg, örök vagyok, ki érez, lát és árnyékoz;
de kezem rózsa, benne őrzöm fénylő kulcsaim,
kaput tárok – és talán majd nem fáj e furcsa kín,
amíg a Nap fény-fogatát ismét útjára engedem,
akár tegnap és ma - át a sok, kancsal évezreden.
És mert a szenvedélynek vad és erős a parancsa,
alig várja, hogy a sebzett lelket megkaparintsa:
van csatlósa, ki tetszhalott volt alant, a mélyben,
s aki csak arra vár, hogy erővel a felszínre érjen,
majd a múltat felmutatva egy foszló cérnaszálon,
elhúzza a gyenge előtt, hogy ártson - bármi áron.
Én, Éosz, ki csúf büntetésül halandót szerettem,
(de csak egy volt, akit mindenkinél édesebben)
igazán tán’ csak egyet egész elrontott életemben,
- és még most is Memnon után hull a könnyem.
Memnon kincs lehetett volna – friss, új dinasztia,
(van, ki megszüli lányát, és van, kinek elhal a fia)
de meghalt… Szeme sötétjét apja hiába adta neki,
s én, gyarló anyja, nem az vagyok, ki szavát megszegi:
hallgatok és tűrök, meggyalázott rabszolga-módra,
némán fájok - de nyelvem kötve hét erős csomóra.
"Fiam, Memnon, te örökké élsz a Boldogok Szigetén,
reggel harmattal siratlak, nekem a halál jótétemény,
s hiába könyörögtem ki apádnak halhatatlan létet,
örök ifjúságot nem kértem, ez örök bánatra késztet:
gyenge és öreg lett, s én egy tücsök testébe zártam,
így már örökre az enyém. Bajban, lélekben: társam…"
Már lázadni sem tudok, elszivárgott az összes erőm,
látom magamat – Éoszt - egy magányos dombtetőn,
egy hajcsár áll mögöttem, azt hiszem, bánat a neve…
Hang szól, nincs ennél komorabb, gyászosabb zene.
…de ujjaim közt rózsa, benne őrzöm fénylő kulcsaim;
kaput tárok. Tán’ holnaptól már nem fáj e furcsa kín.
Budapest, 2012. október 12.