November
(déltájt’, harangzúgáskor ereje is akad),
de park s kert már csak kopár földdarab,
és nekem csepp' reményem sem marad,
mert szürke, békétlen hajnalokba futnak
a tegnap még ragyogó, élénk-zöld utak.
Most épp’ rőtté vált levelek hada szalad,
hullámzanak az udvaron - körbe-körbe -,
és a bágyadt szél (őket ajtómig söpörve)
megsimít egy-egy langyos, déli házfalat…
Nézem a szökni készülő Nap égő-pirosát,
ahogy a sápadtan-kék estébe hamvad át;
jószándéka bágyad, és hiába tekint szét,
nem tudja összetörni kegyetlen bilincsét,
mert elhangzott az ősz kegyetlen parancsa:
a nyárutót magának meg kell kaparintsa,
s hasztalan kiáltom kétségbeesve: te csaló!
Az ősz győz, az én hangom túlszárnyalható,
és ezzel vége, vége. Már itt az ősz, a gyász,
csak suttogni van erőm: vigyázz, vigyázz…
Tarts ki, bírd ki, várj! Gondolj tavaszi rétre,
és imádkozz, akinek kell, mindezt megértse.
Majd itt lesz - az utolsó percben úgyis eljön!
Jön s feloldoz, hogy jó a széppel egyesüljön…
Így hát várok tetszhalott álmomba verten,
(ismerem ezt, tavaly is ugyanígy hevertem)
míg meg nem mutatod újra fényes homlokod:
ha múlik az ősz, a tél, s lelkem meglobogtatod,
te, a Tavasz, a Nyár, ki nemrég még itt voltál,
ölbe vettél engem, s tündököltél mint az oltár…
…de ősszel az lettem, mi eddig nem: erőtlen.
Izzó láng lennék, de szelíd fény lett belőlem...
Budapest, 2008 - 2012. november 8.