Herbert von Karajan, aki maga is zongoraművészként indult, különös kötődést mutat a nagy orosz zeneszerzőkhöz, különösen Csajkovszkijhoz. A Mester a nagy szimfóniákat többször is lemezre vette mind az EMI, mind a DECCA és a DG gondozásában, s a Csajkovszkij híres b-moll zongoraversenyt háromszor is rögzítette.

Egyszer Lazar Bermannal, Majd Weisenberggel, végül a kamasz pianista Jevgenyij Kissinnel.

Rachmanyinov zongoraversenye Csajkovszkij érzelmes koncertmuzsikájának folytatása, gyengéd dallamvilág sok szlávos érzelmességgel, nagyszerű tetőpontokkal, végletes szenvedélyekkel.

 Csajkovszkij

B-MOLL ZONGORAVERSENY, OP. 23

(I. Allegro non troppo e molto maestoso; II. Andantino semplice; III. Allegro con fuoco)

"A zeneszerző három zongoraversenye közül a legismertebb, legnépszerűbb az első koncert, amelyet 1874-75-ben komponált. A romantikus pátosztól és szenvedélyektől izzó első tétel hangnemét tekintve a hallgatót hosszú ideig bizonytalanságban hagyja az a körülmény, hogy a b-moll darab első témája Desz-dúrban hangzik fel! A második tétel szerkesztése áttekinthetőbb. Háromtagú formájának két szélső tagja érzelmes románc hangját szólaltatja meg, középrésze ellenben szellemesen cikázó scherzo és könnyed keringő elegye, egy népszerű francia dalocskát dolgozott fel benne a zeneszerző. A zárótétel tüzes orosz táncot jelenít meg valósággal látványosan, a romantikus zongoraversenyek fináléiban szokásos, szélesen ívelő második témával és a szólóhangszer szinte megvalósíthatatlannak tűnő technikai bravúrjával. Hogy ez a bravúr mégis megvalósítható, azt első ízben Hans von Bülow bizonyította be 1875-ben, a mű bostoni bemutatóján. A koncert ajánlása is neki szól."

 Rachmaninov

(I. Moderato; II. Adagio sostenuto; III. Allegro scherzando)

"Abból az alkotói válságból, amelybe Rachmaninovot I. szimfóniájának bukása sodorta, a zeneszerző egy kiváló orvos segítségével jutott ki. Az ideggyógyász hatásos módszerrel lett úrrá az önbizalmát vesztett művészen, és sikerült újra alkotásra biztatnia. A mű, amely a zsákutcából a kiutat jelentette - és amelynek hatalmas sikere mindmáig nem halványult el - a c-moll zongoraverseny volt, 1901-ben. A koncertet Rachmaninov megmentőjének, dr. Dahlnak ajánlotta. A mű moszkvai bemutatóján maga a komponista játszotta a zongoraszólamot, három évvel később a művet Glinka-díjjal tüntették ki.

A versenymű első tétele a zongora fantáziaszerű rögtönzésével kezdődik: mélyből heroikusan felfelé törő akkordfelbontásai közben szólal meg a zenekaron a tétel fő dallama. A zongora a továbbiak során is megtartja vezető szerepét, a romantikus zongoramuzsika legnemesebb hagyományait felidéző második témát is ez dalolja el, áradó hévvel, bensőséges lírával. A tétel középső szakasza ezzel szemben markáns indulózene, jellegzetes vonásait ugyancsak a szólóhangszer domborítja ki. A második tétel sejtelmes, fátyolozott zenekari bevezetője után a zongora prelúdiumszerű triolákat játszik, ezeknek hangzása azonban - a fület megtévesztve - négyes tagolásúnak tűnik. A tétel fájdalmas, keletiesen színezett dallamát ezúttal a zenekar és a zongora felváltva szólaltatja meg. A visszatérő formarész előtt virtuóz kadencia hangzik fel. A finálé szilaj táncmuzsika, amelyet a zenekar mutat be, majd a zongora fantáziaszerű rögtönzése következik. Ez a tétel - amely sok tekintetben emlékeztet Csajkovszkij b-moll zongoraversenyének fináléjára - a táncmotívum mellett egy másik, szélesen ívelő, szenvedélyes dallamot is feldolgoz, amelyet a tánczene-szerzők kifogyhatatlan leleménnyel „idéznek" azóta is. A befejezés előtt az ehelyütt szokásos fugatóval sem marad adósunk Rachmaninov, majd - a zongora kápráztatóan virtuóz kadenciája után - hatalmas lendülettel fejezi be a koncertet."

Pandi Marianne