Sotto voce

…és hogyan kell feledni a múlt évi nyarat?
Akkor még volt számomra öröm, íz, zamat…
Ma is hallom: a kövön apám botja koppan –
még fény bujdosott a kerti, zöldeskék lombban.


Csupán nyolc hónap - és mi minden odavan!
(Pedig tudom, már akkor ki volt jelölve utam.)
Nehéz a fájdalomban, gyászban egyedül állani;
hol van már régi, vidám énem, az a hajdani…?


Új év, újabb tél és gonosz, halálos tavasz van,
kettőezer-tizenhárom, jaj, visszavonhatatlan.
Ha költő lennék és tán’ kegyben lenne részem,
forogjon vissza az idő! - ezt kérném merészen.


Milyen szavakat is írtam még tavaly a versbe…?
Élet, fény, titok, öröm, te, nyár, itt, messzebbre…
És mit írok ma - ha írok…? Ima, árnyék, beteg,
anyám sírja, évforduló, fáj, orvos - a fej leszeg…

[...]


Akárkire már nem bízom szavam. Ki maradt…?
Ha azt írom: enyém – kit, mit érthetek azalatt…?
…jó néha elmerengni egy messzi, régi szavadon.
De kiket még szeretek, lassan őket is elhagyom.