Etűd
Reggelre az ég hirtelen széthasadt,
és a márciusvégi tél őrjöngve vadult -
én csak feküdtem némán és hanyatt,
a rosszkedv repített, akár a katapult.
De egyszerre sárgán izzó nyár ölelt fel,
égő július volt és te mellettem aludtál;
majd megmozdult a falon a Brueghel,
lehullt egy papírlap az íróasztalunknál.
Fordulsz, dünnyögsz: „… simíts még!”,
az álmos hang, mit annyira szerettem…
Kintről most bekékell egy darabka ég,
már virrad. Ilyenek voltunk mi ketten…
Ez vagyok. Nyári nő kék selyemcipőben,
s még van bennem sok furcsaság bőven;
rég nincs titok, én is jól ismerem arcod:
azt hiszem, mindegyiket. - Ugye hallod?
Szörnyű robajok között pattog a híg eső,
a szél süvít, fúj - nem csak halkan beszél;
(holnap már április, ünnepnap, jóleső...)
- és színes álmaim szétszórja a budai szél…
Budapest, 2013. március 31.