… ezt írta Rákosi Viktorról
Schöpflin Aladár a Nyugatban, s
általában mindenkinek van egy szellemes megjegyzése a magyar lótuszevő korszak kétségkívül
legszellemesebb emberéről.

Írásművészetének megközelítésekor
mégis a legnagyobb hiba Rákosi Viktorban par exelence humoristát látni.

Igazi epikus szellem volt;
szerette a hosszú, felsorolásokban bővelkedő mondatokat, s elbeszéléseit úgy
építette fel, mint operaszerző az operákat; nyitányokat komponált a történet
elé, melyeket erős színezésű vagy súlyos hangszerelésű mondatok harsogtak el
sötét tónusú hangzással és eleven dobpergéssel.

Írásainak irodalomtörténeti
helyét még senkinek sem sikerült pontosan meghatároznia; az irodalomtörténész
még ma is zavarba jön, ha pontos helyét kell kijelölnie a századvég és a
századelő irányai közt.

Ennél is mélyebb probléma, hogy
értéke még oly tisztázatlan, mint a motivációinak feltárása, hatásainak pontos
kimutatása.

A szellemtörténeti iskola
tudomást sem vesz róla; a pozitivizmus hanyagul rálegyint húsz kötetére; s csak
a régi iskola harcol érte, s próbálja nagyságát Jókaiéval összevetni,
Gárdonyihoz hasonlítani, Mikszáth antitéziseként beállítani.

A jelenkor elfeledte, modern
irodalomtörténeteink alig szólnak róla, könyvkiadásunk is csak a Korhadt fakereszteket próbálta újra
visszacsempészni irodalmi tudatunkba.

Mikszáth fellépése nyitott utat a
korszak három leghíresebb asszimilánsnak tartott írójának, Herczeg Ferencnek,
Gárdonyi Gézának és Rákosi Viktornak.

Mindhárman német közegből jöttek,
mindhármukban erős a kompenzációs hajlam az idegenségük elleplezésében.
Mindhárman a korszak legnépszerűbb íróivá emelkednek, s mindhármuk
írófejedelemként vonul be a látszathalhatatlanság panteonjába.

De ebben ki is merül a
hasonlóságuk, hiszen Herczeg arisztokratikus lélek volt megfellebbezhetetlen
arisztokratikus könnyedséggel és eleganciával, Gárdonyi plebejus a szó
egzisztenciális és irodalmi megközelítésében is, míg Rákosi e kettő réteg
között rekedt meg, s bár nem érezte itt jól magát, szelíd beletörődöttséggel
ebben a közegben maradt.

Politikus volt, publicista, s
mindezeken túl zsurnaliszta is a legnemesebb fajtából. Mégsem haragudott rá
senki, pedig a harmincmilliós magyarságról szóló ábrándja az infernális
világégés küszöbén legalább annyira bosszantó volt, mint cifra élcelődéseinek
érdessége.

Testvérbátyját magasabbra
helyezte a korszak irodalmi kritikája, de a kistestvér amolyan népmesei örök
győztessé tudott magasztosulni a szelíd és józan hangja, illúzióinak szerethető
nemessége, magasrendű érzelmessége okán.

Mikszáth humora mélyebb és
nagyvonalúbb volt, Herczeg bálvánnyá nőtte fel magát egy bálványimádó
korszakban, Gárdonyi Göre Gábor-könyvei legalább annyira kacagtatók voltak,
mint Sipulusz asszociációs humora, melynek receptjét Várkonyi Nándor térképezi
fel a legigazabb látással.

Mert Gárdonyi később szégyellte a
Göre-levelek parasztcsúfoló tendenciáit, addig Rákosi az alig definiálható
középosztályt állítja szembe az alulról felfelé bámészkodó alsó
középosztállyal. Gárdonyinál az ostobaság vaskos otrombasága arat sikert,
Rákosinál a kisemberi gyarlóságok ábrázolásának torzítás nélküli tükre is
kacagtatott, s tette mindezt sértés és bántás nélkül.

Gárdonyi egy egész réteget
gyilkos iróniával tesz nevetségessé, s teszi ezt olyan kíméletlenül, hogy
később egész írásművészetének át kellett alakulnia. Ezalatt Rákosi  az újságolvasóinak színpadot teremt, s mint
egy komédiás, szórakoztatja a nagyérdeműt. Nem bánt, nem döfköd sem jobbra, sem
balra. Ötletei szentenciákká válnak, s akik olvassák, azoknak a derű aranyporát
hinti a fejére. Nem bölcsességet, hanem anekdotikus viccet, játékos
odamondásokat ad széles nagylelkűséggel és szerény sikeréhséggel. Tele van
asszociatív ötlettel, mégis – ahogy Várkonyi mondja róla – írása nem humor,
mert hiányzik belőle az érzelem.

De az érzelmeket megőrizte az
egész magyarság számára grandiózus regényében, az Elnémult harangokban, mely megelőlegezi a későbbi erdélyi írók
magyarságféltését.

Az Elnémult harangok olyan, mint egy színpadi mű a francia tézisdrámák
teatralitásával, shakespeare-i szenvedéllyel, de leginkább Katona Bánkjának
tékozló önrontásával. Ezt a gyönyörű és mágikus erejű művet a szenvedés teszi
epikussá. Főhőse két más nemzethez tartozó asszony és a magyarság végletes
pusztulásában lángol fel és hamvad el.

Kevesen látták olyan korán előre
a magyarság kimerülését olyan intenzitással és annyira korán, amennyire Rákosi
megmutatta ebben a szinte teljesen elfeledett könyvben.

Schöpflin fiatalos és én-központú
írásaiban Mark Twainre ismer rá szűkebb magyar dimenziókkal és szikárabb magyar
világlátásában, míg Alszeghy Zsolt Turgenyevet olvassa ki keletiesen
pesszimista és tétlenül létező alakjaiból.

Hogy világlátásának világirodalmi
méretei és hatásai vannak, ez tagadhatatlan. De a világirodalmi kapcsolatai
alig érzékelhetők, inkább valamiféle szellemi impressziókban érezhetjük meg
ezeket az alig érzékelhető és inkább látens kapcsolatokat.

Rákosi Viktor szellemi anatómiája
a német származás polgári attitűdjével és még inkább az erdélyi protestáns
szellemiség hatásával magyarázható. Szellemére rányomja bélyegét a dezillúziós
korszak bekövetkeztének rémlátomása, melyet hamarabb meglát, minthogy a magyar
társadalom eszmélne; hogy a messziből már a világháborús pusztulás és az egyre
szűkülő magyar élettér vihara mennydörög ide.

Csak egy Harsányi Kálmán vagy Ady
Endre érzékeli ezt olyan tisztán, amennyire illúziók nélkül ábrázolja Rákosi.

Másik nagy és a fiatal olvasók
számára még ma is nélkülözhetetlen könyve a Korhadt fakeresztek.

Ez a csodálatosan szép könyv a
magyar ifjúság evangéliumi tisztaságú elbeszélés-gyűjteménye. Nincs benne
naivság, pátosza is emelkedett és tiszta, hangja őszinte, stílusa elégikusan
szomorú.

Más anyagból készült, mint Móra
egy kisgyermek lelki Odüsszeiája, más, mint Molnár Ferenc proletáreposza, s az
elmúlt száz év egyetlen ifjúsági regényével sem tart szellemi rokonságot.

Jókai Csataképeihez szokták hasonlítani, s a hasonlóság külsőségeiben és
témájában kétségtelenül látványos. Mégis Rákosi könyve Nyírő Kopjafáival tart ikertestvéri
kapcsolatot, igaz, nem külsőségeiben, hanem azzal a mély és benső rokonsággal,
melyre már a két könyv címe is utal.

Mindkét könyvben a föld sírokat
ringat elő, mindkettőben a sorstragédia olyan intenzíven van jelen, hogy az
olvasó néhány fejezet után ölébe ejti ezeket a műveket.

Nyírő műve azonban egyetemesebb,
az erdélyi néplelket akarja felmutatni annak tragikus sorsvákuumában. Nyírő
freskókat fest, olyanokat, melyeket templomok mennyezetén vagy az oltár felett
lehet látni, míg Rákosi életképeket rajzol, melyek ugyan halállal végződnek,
mégis a Korhadt fakeresztek az életet
ünnepli, a kisemberi életet a nagy elfeledettségben.

Rákosi könyve tragikus hangú
prológussal kezdődik, s már az első elbeszélés, a Strecsnói piros virágok gyermekek haláláról szól, olyanokéról, akik
szembeszálltak az orosz inváziós hadtestekkel.

Az ez után következő
történetekben is ott az anekdotázó nyugalom és közvetlenség, pedig Erdély
megtelik gyermekek kísérteteivel, hősök szent emlékeivel, eszményi
hazaszeretettel.

A mai kicsi vagy nagyobbacska
olvasó elrémülhet a történetek hangjától, a könyv címétől, az 1849-es magyarság
és székelység iszonyú véráldozataitól.

Mégis a legolvasmányosabb magyar
könyvek egyike; ma is ugyanúgy hathat, mint 1899-ben, megfogantatásának
pillanatában.

Nincs benne semmiféle negatív
tendencia, az ellenség nem gyűlölt vagy féktelenül tomboló szörnyeteg. Arctalan
és lélektelen organizmus, mellyel szemben a szív harcol, mert csak a szívnek
van joga bármiféle harcot megvívni, s csak a szívnek van ellene fegyvere.

Habár idealizálva ábrázol e
könyv, idealizmus lelki közelséget teremt az író és az olvasó közt, a száz vagy
százhatvan évvel ezelőtt élt gyermek és fiatal között.

Tanítása is az egyszerűsége
dacára nem erőszakos és követelőző, hanem csendes és kérlelő. Tele van
megértéssel, ugyanakkor temperamentumos dac jellemzi; nem akar beletörődni az
élet és a halál hiábavalóságába, mindenhol eszményeket keres. Soha nem
hangzatos, a történeteit úgy zárja le, ahogy az élet a megfáradt ember belső és
külső szemét. Gyorsan és kíméletlen egyszerűséggel. Kerüli a nagy finálékat,
inkább egymondatos epilógusokat ír. 
Elbeszélései nagyzenekari nyitánnyal indulnak, s egy halk szavú hegedű
vagy fuvola zárásával, elmaradt fináléval zárulnak. Az olvasó mégsem érez
hiányt, azzal az érzéssel csukja be a könyvet, hogy ennek így kell lennie.

Joggal kérdezi a zsenge vagy
zsendülő lelkű olvasó, hogy mi szüksége van gyomos és elhanyagolt temetőkbe
járnia.

Könnyű lenne arra hivatkozni,
hogy a halál és az áldozat felett az élet és az eszmény győzedelmeskedik.

De mégis közelebb járunk az
igazsághoz, hogy inkább azokat az elvesztett illúziókat tudjuk felkutatni,
amely nemcsak a jelenkor gyermeki világnézetéből hiányoznak, hanem az egész
magyarságéból. Nem hiábavaló békében a békétlenséget felkérődző nagy
alkotásokat újra elolvasnunk. Leginkább azért, mert a jelenkor nemcsak
eltompult, hanem lélektelen.

Botorság volna azt mondani, hogy
a régen nem volt tompultság vagy lélektelenség. Az ember nem változik, csak a
világ frontvonalai alakult át. Másfajta háborúk dúlnak ma, de az ideálok örök
emberi állandóságukban nem változnak.

Rákosi Viktor életének utolsó két
évtizedét súlyos betegségben szenvedte végig. Még egyszer adni akart a
magyarságnak egy nagy regényt, a Magyar
Iliászt. Ez már egy trianonos mérgekkel átitatott könyv volt, mely a cseh
támadásban mutatja a magyarság végső romlásának utolsó stációját. A nagybeteg
író utoljára még egy nagy és végső szentenciát akart kimondani, ahogy az idős
Goethe a Fausttal, Shakespeare a Viharral vagy Arany a Toldi szerelmével. Mindegyik egy-egy
írói világot befejezetté tevő nagy mű volt, melyek nélkül nemcsak az alkotói
műegészt érezzük hiányosnak, hanem az egyetemes irodalmat is.

Rákosinak ez sem sikerült. Ahogy
főhőse meghalt a csehekkel való összecsapás előtt, úgy bukott el az író abbéli
törekvésében, hogy saját írói határain túlmerészkedjen. Igaz, akkor már
választott nemzete elbukott, s ott is a lélek lázadt fel a test ellenében.

Műve torzó maradt irodalmi
szempontból, ahogy az egész életmű ma már olyan, mint legjobb művének címei: Korhadt fakeresztek és Elnémult harangok…

Kiskunmajsa,
2013-01-01