Az első szerelem 5.

Februárban ismét szanatóriumba került. Mindezt később tudta meg.
Megint elcsendesült a világom. Üres lélekkel sétálgattam a ház körül. Néztem a hanyatló évszak változásait. Az esteket, a kertet, a lomhán kísértő északi szelek nyomát, a hűvös hajnalokon járó emberek füstös lélegzetét. Mindent, amit csak a magányos emberek vesznek észre.
Később visszatértem az iskolapadba. Gépiesen, lélektelenül tanultam, s ennek látványos eredménytelensége hamar kiderült.
Édesanyám azzal magyarázta, hogy készülök az első koncertemre. Nem hiszem, hogy önmagának hazudott volna, az én érdekemben mondta mindezt.
Az én jóságos zongoratanárom is észrevette a változást. Egy alkalommal, ahogy játszottam, türelmetlenül felkiáltott:
- Nem és nem… Ezek csak hangok érzelmek nélkül!
Lehanyatlott a fotelbe az asztal mögé, majd parancsolón így szólt:
- Hozd ide azt a fadobozt.
Szótlanul engedelmeskedtem. Leültem mellé.
- Nyisd ki! – szólt rám.
Dominók voltak a fadobozba, katonás rendben sorakoztak.
- Építs valamit belőle.
Értetlenkedve néztem rá.
- Nem hallottad? Építs valamit!
- De mégis, mit? – kérdeztem szerencsétlenül mosolyogva.
- Bármit! Hisz gyerek vagy, van elég fantáziád! Vagy mégsem?
Bólintottam, majd egymásra pakoltam az apró fadominókat.
- Jó lesz így? – kérdeztem elbizonytalanodva a harmadik sornál.
- Elég rendetlenül raktad egymásra. De jó ez így. A művészet nem tűri a kimódolt fegyelmet. Nem vagy te egy katonazenekarban harsonás. Mindennek súlya és saját iránya van. Önálló életet él. Mindenkinek önmagáról beszél. S mindenkinek mást mond. Vajon a tiéd, miről beszél?
- Hogy értelmetlen az egész.
- Mire gondolsz, fiam?
- Hogy itt ülünk, és ezekkel a... – kerestem a szavakat -, ... ezeket az ostoba dominókat itt pakolgatom. És hogy mennyire céltalan ez az egész…
- Ez te vagy, fiam. A te céltalan és zavaros gondolataidat rikácsolják el a szavaid.
Meglepett a válasza. Néztem komoly, kíméletlen arckifejezését, és szíven ütött, amit mondott. Aztán sírva fakadtam. Könnyeim váratlanul törtek rám, s még arra sem volt erőm, hogy letöröljem az arcomról.
- Építsd tovább, hiába bőgsz itt nekem!
Konok némasággal kezdtem újra, s valami idegen indulattal egymásra rakosgattam a vékony fekete dominólapokat. Aztán egy ösztönös mozdulattal megtöröltem az arcomat, de ettől az ügyetlen mozdulattól leborult az egész kis építmény. Hangos robajjal omlottak az asztalra, s némelyik a földre esett.
- Elég, ha csak egyszer feledkezel meg magadról, az egész, amit addig építettél, egyetlen építőkocka miatt is összeomolhat. Ezt mindig tarts észbe, mikor felhajtod a billentyűzet fedelét. Érti már az én zavaros lelkű tanítványom? – azzal szeretetteljesen összeborzolta a hajamat.


A tavasz korán jött, február legvége már friss tavaszi napsugár alatt hajbókolt a zöldülő mezőkkel, lombosodó fákkal, apró fehér és lila virágokkal.
Sokat reméltem ezektől a hónapoktól. A legtöbbet… Katinkát.
Nagyon keveset találkoztunk, hiszen több mint egy hónapot kórházba töltött, édesanyám azt mondta, szentéletű apácák gondozták hanyatló testét.
Amikor itthon volt, mindennap átmentem meglátogatni őt.


Magasan, párnákkal megtámasztva feküdt a teste. Maszatos volt az arca, és kócos volt a haja.
- Micike már nem dolgozik?
- Már nem. A Bácsi azt mondta, hogy nem engedhetjük meg magunknak a cselédet.
- Várj, hozok egy lavór vizet – mondtam neki, és már rohantam is a konyhába, hogy a nagy fehér edénybe vizet engedjek.
Majd hoztam egy törölközőt magammal. Egyik végét megvizeztem, s megtörölgettem a kezét és az arcát. Hálásan hunyta le a szemét.
- Olyan jó, hogy mindennap eljössz.
Nem tudtam mit válaszolni, csak bíztatón néztem az arcába. Később meséltem neki arról, hogy mi történt az iskolába. És ő figyelmesen hallgatta, majd fájdalmas arckifejezéssel nézett el a semmibe, a falak komoly magányába, ahol tétova árnyékok illegették magukat, a nagy eperfa üres ágai.
- Elfáradtál?
- Nem. Nem fáradtam el, csak mesélj!
- Valami rosszat mondtam?
- Nem, csak olyan rossz nekem, hogy nem járhatok iskolába.
- Akkor már nem is kellenék neked. Lenne sok barátnőd.
- Száz barátnőért sem cserélnélek el? –mondta, s végre elnevette magát.
Hosszan mosolyogva nézett, aztán hátradőlt.
- Féltem, hogy elköltözünk…
Értetlenül bámultam rá.
- A Bácsi azt mondta, hogy rám való tekintettel a tulajdonos nem kéri a lakbért.
Éreztem, hogy remegni kezd a kezem. Hirtelen a hátam mögé rejtettem. Megijesztett. Még percekkel később is remegtem.
- Mi lesz velem, ha nem láthatom?
Aztán hosszan hallgattunk. Elmúlt a remegésem. Ő gyönge volt ahhoz, hogy észre vegye mindezt rajtam. Olyan volt, mintha ezt a néhány percet átaludta volna
Még néhány percig beszéltem hozzá, de megéreztem, hogy ujjai elernyednek a kezemben, megszűnt gyenge szorítása. Elengedtem a kis kezét, majd betakargattam.


A következő naptól édesanyám a cselédünket rendszeresen átküldte hozzá, aki megmosdatta, megfésülte. Ez így tartott két hétig, aztán ismét kórházba került. Aztán ismét hazajött.


Keddi nap volt, mikor csöngettem az ismerős fehér ház ajtaján. Most nem hallottam zongoraszót. Némaságot leheltek a magas falak, csak néhány kamasz cinege csicsergett panaszosan. A hó csak foltokban volt a kertben, és a türelmetlen tavasz már ott sarjadt végig a kerítés és a kis kőlapokkal keretezett út mellett. Hosszú ideig várakoztam…
Hirtelen feltárult az ajtó. Idegen, középkorú magas, szakállal keretezett arcú férfi állt előttem.
Arca sápadt volt, halk szókkal szólt hozzám.
- Mit akarsz, kisfiam?
- Zongoraórára jöttem.
- Richter bácsi ma délelőtt meghalt – mondta a férfi elfúló hangon. - Menj haza fiacskám! Ebben a házban nem lesz több zongoraórád – mondta, majd lassan behajtotta az ajtót. Egy pillanatra még láttam, hogy sötét ruhás női alak állt meg hátul. Az arcát egy villanásnyira látom. Júlia kisasszony arca volt.


Ösztönösen indultam haza, lassú gépies mozdulatokkal. Az egyik villa kertjébe bedobáltam a kottáimat, majd egészen a házunkig futottam. Ott megálltam, majd felszaladtam Katinkáék házáig. Nyitva volt a kerti kapu, elfúló légzéssel kapaszkodtam fel a lépcsőn. Majd kopogtam. A nagybátyja nyitotta ki az ajtót. Éppen az orvost kísérte ki, aki megállt, visszafordult. Sóhajtott, s leszaladt a lépcsőn. Magas, idős ember volt, vastag ősz szemöldökkel, nehézkes, öreg hanggal. Megállt előttem, ahogy udvariasan félrehúzódtam.
- Talán csak nem a mi kis beteg madárkánk testvérkéje vagy.
Nem tudtam szólni, lehajtottam a fejemet. Hiszen az voltam, de erről csak mi ketten tudhattunk.
- Nem az. Csak egy barát a szomszédból – mondta Katinka nagybátyja.
Aztán rám nézett, s foghegyről ennyit mondott:
- Bemehetsz hozzá. Biztos már nagyon vár.
Nagyon fájt a csak szó, hiszen olyan becsmérlő, lekicsinylő volt az én hatalmas szeretetemhez képest.
Még hallottam, hogy az orvos valamit halkan mond, mire a nagybácsi jól halhatóan ennyit felelt:
- Bárcsak már vége lenne az egésznek. Neki is könnyebb lenne…


Beszaladtam a szobájába. Rögvest az ágyra pillantottam, de üres volt az ágya. Egy tolókocsiba üldögélt, ami szokatlanul nagy volt az apró, vékony testéhez. Az orvos hozatta, hogy a friss levegőre ebbe vigyék naponta kétszer.
Amint meglátott, felderült az arca.
- Szervusz!
Majd belenézett az enyémbe, és eltűnt a mosoly az arcából.
- Mi történt?
- Meghalt a Richter bácsi – mondtam, és zokogva öleltem át.
Nem kérdezett semmit. Csak azt tette, amit én.  Összenőtt a lelkünk, mi mást tehetett volna…Együtt sírtunk hosszú percekig. Szerencsére a nagybácsi sokára érkezett vissza.


 Néhány nappal később az édesanyám hangját hallottam, ahogy a lépcső korlátjába kapaszkodva lentről szólongatott. Éppen a leckémet írtam. Kedvetlenül róttam a betűket és a számtani feladatokat, örömmel töltött el, hogy otthagyhattam a keskeny kis íróasztalomat. A tintás kezemet megtöröltem a zsebkendőmbe, s engedelmesen lesétáltam. Édesanyám szomorú mosollyal állt a szalon bejáratánál.
- Kedves vendégünk van.
Júlia kisasszony állt édesanyám mellett. Először meg sem ismertem. Hosszú fekete ruhában állt, kisírt szemekkel, fehérré sápadt arccal.
Halvány mosoly jelent meg kicsiny ajka szögletében. Kezet nyújtott, és én megfogtam a kezét.
- Részvétem, kisasszony – mondtam, s könnyek szaladtak végig az arcomon.
Megremegett a teste, és fájdalmas tekintete még engem vigasztalt.
Később tudtam meg, hogy Richter bácsit a villamos gázolta el. Ismervén őt, szórakozott ember volt, aki kevés körültekintéssel élt ebben a világban, ritkán járt le a sűrű és forgalmas Pestre. Az újságok napokig írtak róla. Most tudtam meg a nekrológból, hogy valaha híres művész volt, és valamikor sok híres koncertje volt.
- Te voltál édesapám legkedvesebb tanítványa. És… - egy pillanatra könnyek tolultak az arcába. Elfordult, úgy törülte ki nagy fekete szemeiből.
- Tessék leülni a szalonba – invitálta édesanyám, de elutasító mozdulatot tett.
- Nem, köszönöm. Hamar mennem kell.
Rám nézett, majd elmosolyodott attól, ahogy a sarokban görnyedek és úgy figyelem őt. Aztán ismét elkomorodott.
– Még nyár előtt külföldre távozom, de eszembe jutott ez a kedves fiúcska. Édesapám említette, hogy a koncertre szinte teljesen készen áll, csak apró korrekciókat kell végrehajtania. Én szeretném, ha továbbra is eljönnél, és velem gyakorolnál – mondta, és nehézkes mosoly gördült az arcára, melyen látszott, hogy ez milyen nagy erőfeszítésébe került.
Édesanyámra néztem. Ő bólintott, majd visszafordult Júliához.
- Nagyon hálásak vagyunk az ön kedvességéért.
- Én érzem magam lekötelezettnek, hogy… hogy… - ismét elérzékenyült.
Édesanyám megsimította az arcomat, hosszan a szemembe nézett, melyből tudtam, hogy vissza kell mennem a szobámba.
- Nagyon köszönöm, kisasszony! – fordultam Júlia felé, akinek hirtelen kisimultak a vonásai…


- Vasárnap leszek elsőáldozó – mondta Katinka, ahogy leültem az ágya mellé.
- Hogy lehet az?  Már addigra meg is gyógyulsz?
- Nem, nem hiszem. De jobban vagyok, és ez nekem nagyon fontos.
- Most fontosabb, hogy erőre kapj. Felesleges, hogy betegen ott légy.
- Tudom, hogy ez neked is nagyon sokat számít, és emiatt jobban fogsz szeretni.
- Emiatt? Nem hiszem, hogy emiatt – felelem sután és őszintén.
Nézem kicsiny sápadt kezét, ahogy ujjaival gyűri a paplanhuzat szélét. Apró ajkát összeszorította, hosszan hallgat. majd kiböki:
– Meggondoltam magamat… Kérlek, ne legyél ott. Tudom, hogy nem kötelezhetlek téged erre…
- De látni akarlak… Látni…A fenébe is az egésszel – tör ki belőlem hirtelen a düh.
Apám beszélt így, ha dühös volt.
Látom, hogy meglepődik a hangomon és a szavaimon. Aztán aggódva néz rám.
- Látod, még el is rontottalak. Te sohasem mondtál volna ilyet, ha nem ismersz meg engem.
- Eddig csak jót kaptam tőled, Katinka. Nem rontottál el.
Látom az örömét az arcán, majd lehunyja a szemét. A lélegzete előbb szaporább lett, majd lelassul. Apró kis remegés fut végig színtelen ajkán, majd az is kifárad. Elaludt. Néhány percig szótlanul ülök az ágya mellett. Majd halkan felállok, de ruhám suhogására felébred.
- Nem menj még el! – mondja küszködve, nehézkesen.
- Nem akarlak jobban kifárasztani.
- Csak még egyet mondj el. Ezzel akartam kezdeni.
- Kérdezd nyugodtan – mondom bátorító hangon.
- Úgy féltelek… Mi lesz a koncerteddel? – kérdezi.
- Húsvét előtt lesz. Remélem, te is ott leszel.
- Biztosan ott leszek – mondta.
- Akkor én most elmegyek. Nem zavarok tovább.
- Ne menj el! Nélküled annyira unatkozom. Nem történik velem semmi! Egész nap fekszem, és gyógyszereket szedek. Némelyiktől öklendezem. Ne menj el… Ha elaludnék, akkor is maradj itt…
Ott maradtam vele. Majd a következő napokon is. Meséltem vagy olvastam neki minden délután, s ő pedig a szavaim alatt csendesen elaludt.