Az első szerelem 7.

Délelőtt iskolában voltam. Letettem az első háromnegyed éves vizsgámat.
A nagy nehéz iskolafalak a leghidegebb börtönként zárták be forrongó lelkemet. Oly idegen volt minden, az udvarról felkiabáló gyermekzsivaj, a folyosókon kopogó kimért diákléptek, a nagy fehér ajtók, melyek a boltíves ódon falak közül kiitták az örök gyermeki ártatlanságot.
Mikor hazaértem, édesanyámat a szalonban találtam.
- Itt van már? – kérdeztem türelmetlenül a kinyíló ajtóban.
- Hahó fiatalember! – tréfálkozott velem édesanyám -, a kötelező jómodorról már megfeledkeztél.
Hirtelen elszégyelltem magam. Könnyű kis kabátomat a fogasra akasztottam, majd édesanyámhoz rohantam.
- Csókolom, édesanya!
- Örülök, hogy itthon vagy. És ő is itthon van – mondta, és én kevés olyan boldogító szavakat kaptam az életemben, mint akkor édesanyámtól.
- Megnézhetem?
- Most éppen alszik.
- Csak néhány pillanatra?
- Csak akkor, ha nem csapsz zajt.
- Megígérem!
Elmosolyodott, majd megcsóválta a fejét.
- Menj csak, de fel ne ébreszd!
Csendesen végigbotorkáltam a folyosón. A szomszéd szoba ajtaja résnyire nyitva volt. Belestem rajta. Félrefordított fejjel aludt, szőke haja szétterült a párnán. Kicsi, könnyű keze a paplanon feküdt, a másik pedig a tőlem kapott imakönyvön nyugodott.
Arcának a nyugalom visszaadta a régi szépségét. Hirtelen az öreg Richter szavai jutottak az eszembe.


- Látod ezt a részt, fiam.
- Igen, ezek…
- Ki ne mondd! Nem a modulációkra, a belső szólamokra vagyok kíváncsi.
- Akkor mit lássak?
- Semmit, fiam, semmit. Eddig a szemedre volt szükséged, az meg is tette a kötelességét, de most már nincs szükség rájuk. Vakulj meg a külsőségek előtt, s engedd, hogy felnyíljanak a belső szemek.
Rátette a kezét a billentyűkre, megsimogatta azokat, majd kinézett az ablakon, hosszan, a nagy tölgy elfoszló aranyába.
- Akkor mondasz nekem valamit?
- Igen – köszörültem meg a torkomat. - Sejtelmes.
- Csak ennyi?
- Mintha készülne valamire.
- Mire?
- Valamit el szeretne mondani, amihez eddig nem volt ereje.
- Honnan veszed?
- A triolák négyes hangzású ritmust imitálnak.
- Tovább.
- Eddig mintha kapkodott volna…
- Miért?
- Nem találta meg a megfelelő szavakat.
- Jól van, fiam. Folytasd!
- Itt a vonósok uniszónó játékából kiemelkedik a zongora.
- Hogyan?
- Halkan, és rálelve valamire.
- Mire?
- Valami kapcsolatra.
- Mifélére.
- Ami harmoikus.
- Miért így.
- Talán megérett a vallomásra.
- Talán. És mit érez?
- Boldogságot.
- Honnan tudod?
- Mindannyian ezt keressük.
Leült a zongora mögé, és elkezdte játszani a mű zongoraszólamát.
- Ülj le ide mellém!
Szót fogadtam.
- Vedd át! Játszd tovább!
Kelletlenül, de játszottam.
- Ez eddig üres és semmitmondó! Ne azt lásd, ami előtted van. Felejts el a szobát, a zongorát. Érezz, fiam! – mondta halk parancsoló szóval.
Katinka jutott az eszembe, e szelíd lány öröktavasz lelke.
Az utolsó hangok hosszú remegését elnyelték a magas bútorok, s én még vártam egy kicsit, mielőtt felnézek.
- A tiéd jobb volt. S tudod, hogy miért?
Hallgattam. Magam elé meredve hosszan és ernyedten hallgattam a szoba csendjét. Összezavart az idős mester mondata. Miféle butaság ez, hogy én jobban játszottam.
- Majd én kimondom helyetted. Én már öreg vagyok. Az én öreg szívem és lusta elmém már nem tud felhágni azokra a napfényes ormokra, ahol te jártál. És te ott voltál, még ha sokszor a felhők el is nyelték a napot. Most már tiéd a mű…
Rám nézett, levette a szemüvegét, lassú kimért mozdulatokkal megtörölte, majd visszatette. Nagy eres, öreg kezével, melyek fél évszázadon keresztül szolgálták az emberi szíveket, prédikáltak a szeretetről, a boldogságról, reményről, ahogy végigfutottak a billentyűkön, most tehetetlenül hullottak az ölébe.
- Minden művészet boldogságkeresés. A rátalálás reménye vagy öröme az egyetlen képesség, mely által üdvözülhetünk. Minden más agymunka vagy mellébeszélés – mondta csendesen, majd ismét kinézett az ablakon, a tekintete belekapaszkodott a kéklő este nagy sűrű felhőibe.


Már most is távolinak éreztem ezeket a szavakat, a régi kopott és füstös magyarázatokat, melyek harminc év után is oly sokat jelentenek.
Ahogyan akkor leültem a zongora mögé, s néztem keskeny, hosszú ujjaimat, fehér és törékeny gyermekkezemet, megéreztem valamit, amit a gyermeki tudat még nem tud felfogni, s ma is olyan nehéz szavakat találni rá.


- Ha most játszani kezdesz, biztosan felébred.
- Nem akartam játszani.
Édesanyám kíváncsi mosollyal nézett az arcomba.
- Anyukám, elmondok neked valamit.
- Mondd fiam, mondd csak el.
- Nem tudom, hogy megértesz-e…
- Majd igyekszem, fiam – mosolyodott el ismét, és közelebb húzódott hozzám.
- Ahogy itt ülök, és ránézek a billentyűkre…nos, akkor…
- Akkor hallod a zenét.
- Igen. De ezt honnan tudod? Ezt senkinek nem mondtam még.
- Mert művésszé értél.
- Én? Művész? Dehogy! – mondtam zavart kézlegyintéssel és hitetlenkedve.
- Múltkor itt álltam, s hallgattam, ahogy játszol. Elbizonytalanított, amit hallottam. Becsuktam a szemem, és máshova képzeltem magam. Gyönyörű volt. Aztán kinyitottam a szemem. Ott ültél, és ijesztő volt az a szépség és érettség, ahogy meséltél önmagadról. Bohókás kis fej, s benne egy érzékeny művész lakik.
Elégedetten nézett végig rajtam. A teremtés elégedettsége volt a szemében.
- Nem tudok ellene mit tenni – hebegtem megittasulva a szavaitól.
- Nem is kell. Ellene semmit. Csak magadért. Vigyáznod kell magadra, mert ez a képesség mássá tett, vagy talán már a megszületésed pillanatában más voltál.
- Miben más?
- Több, érzékenyebb, kiszolgáltatottabb.
- Mit jelent kiszolgáltatottnak lennem.
- Többet várnak tőled az emberek. És gyakran többet is elvesznek tőled, mint amit elbírsz viselni.
- Attól meghalhatok?
Édesanyám hirtelen elhallgatott. Majd hirtelen rám nézett.
- Bizonyos értelemben, igen.
Ijedten hajtottam le a zongora fedelét.
- Akkor hagyom az egészet. Nem akarok másokért meghalni.
Édesanyám elmosolyodott.
- Nem is kell, fiam. Csak eztán erősebbnek kell lenned.
- Hiszen erős vagyok.
- A mai nap remélem, megértette veled, hogy az életünk nem állandóság.
- Nem értek semmit.
- Most mit érzel, hogy itt ülünk kettesben és beszélgetünk?
Hirtelen megöleltem édesanyámat, és megcsókoltam. A vállán áthajolva a fülébe súgtam:
- Mindent. Hogy jó itt lennem.
- Ezeket a pillanatokat jól el kell tenned az emlékezetedbe. Ezekből élünk.
- Miért mondasz ilyeneket, anyukám? Hisz holnap is itt beszélgethetünk. Meg tíz év múlva is.
- Talán– nevette el magát az én szépséges édesanyám, majd hosszasan rám nézett. a tekintetében a gyönyörködés színei fényesültek, mert bennem gyönyörködött.
Aztán felnézett az emelet felé, majd újra rám, újra mosolyogva:
- Most menned kell. Felébredt a te kis pártfogoltad.
Ismét megöleltem, gyorsan és kapkodva, hamar kibontakozva karjaiból:
- Köszönöm.
- Nocsak menj, menj, mert várnak már fenn…
És én szaladtam fel a lépcsőn. Még jó, hogy édesapám nem látta, mert sokat korholt a lépcsőn való rohangálásaim miatt.


- Jól aludtál? – kérdeztem Katinkát, ahogy leültem mellé az ágy szélére.
- Hát persze – mondta mosolyogva. – Olyan jó itt nálatok! És nagyon szép ez a szoba. Sokkal szebb, mint amiben én laktam. És az anyukád…
- Igen, ő mindig tud csodát tenni – mondtam, majd hozzáfordultam.
- Megfoghatom a kezed?
- Igen, itt van. Nem tudom neked adni, csak kölcsönbe – mondta, és én a régi Katinkát éreztem meg a szavaiban.
Megfogtam ezt a kis vékony, erőtlen kezecskét, melynek szépségét még a betegség sem tudta kikezdeni. Nem elsősorban az esztétikai szépséget láttam benne, hanem azt, amit Richter bácsi a belső szemek látásának nevezett. Akit szeretünk, az mindig makulátlanul él a képzetünkben.
- Nem vagy lázas? – kérdeztem, majd homlokára tettem a kezem.
- Nem vagyok. Csak nyakig betakarózva aludtam.
- Tudod mit? – mondtam neki őszinte lelkesedéssel.
- Na mit találtál ki? Ugye nem lesz keserű, és nem a fenekembe kapom?
- Nem, teljesen más.
- Anyukád ugye nem tud spenótot főzni. Azt ki nem állhatom – és még ki is öltötte a nyelvét, és olyan mulatságos képet vágott hozzá, hogy legszívesebben összecsókoltam volna az arcát.
- Nem, ezt nem megenned kell, csak el kell fogadnod.
Benyúlt a hálóinge alá, majd kiemelte a kis aranyláncot a kereszttel.
- Megint kapok valami ehhez hasonlót? – kérdezte incselkedő mosollyal.
- Nem ilyenről van szó – nevettem el magam.
- Akkor mondd már. Meddig titkolózol még?
- Te nem engedsz szóhoz jutnom.
- Jó, akkor hallgatok.
Megvakartam a fejemet, s azon töprengtem, hogyan mondjam el neki. Hirtelen elkezdett hangosan nevetni, ahogyan csak ő tudott. Kedves és bájos kacagás volt apró sikongatásokkal.
- Most meg mit nevetsz?
- Olyan voltál, mint egy kis majom, amelyik megvakarózott.
Hirtelen felugrottam, majd a fotel egyik díszpárnáját vágtam a fejéhez.
- Nesze neked a majomért. Még úgy sem láttál majmot.
Nevetve dobta vissza, majd azt is hozzám vágta, ami a feje alatt volt.
- De igen, láttam már! – kiáltottam, és újabb párnákat dobtam felé.
- Reggelente, amikor a tükörbe nézel – harsant fel a legkedvesebb gyermeki nevetés.
Hirtelen édesanyám nyitott be.
- Mit csináltok ekkora zajjal?
Pont emeltem a párnát, amikor a tekintetem összetalálkozott édesanyáméval. Katinka megint felnevetett.
- Majomcsata – majd bebújt a paplanja alá.
Édesanyám megcsóválta a fejét, és mosolyogva mondta:
- Halkabban szeressétek egymást – azzal csendesen becsukta az ajtót.
Katinka az ajtócsukódásra kidugta kócos szőke fejecskéjét a paplan alól.
- Megbántottuk?
- Nem, dehogy – mondtam, és leültem az ágy szélére Katinka mellé.
A mosoly lassan eltűnt az arcáról, s maradt a nagy álmodozó kék szempár, az apró, formás ajkak, a kedves babaarc, mely szelíd pírban, de láztalanul égett. És én elfelejtettem, hogy mit akartam mondani.