Az első szerelem 9.




Ösztönösen Richter bácsi házához jutottam. Vártam egy kis ideig, aztán csengettem. Abban reménykedtem, hogy Júlia kisasszony még nem utazott külföldre. Szerencsémre ő nyitott ajtót. Először meglepődött, majd sápadt nyugodtság szelídítette meg a vonásait.
- Végre kedveském, hogy megkerültél. Gyere beljebb!
Leültünk a nappaliba, Júlia kisasszony egészen közel, anyáskodó kedvességgel húzódott hozzám.
- Édesanyád annyira aggódott érted. Nemrég mentek el. Egész Budát átkutatják utánad.
- Ugye nem tetszik elárulni engem.
- Ne mondjam meg nekik, hogy itt vagy? Mire mennél vele, ha így tennék?
- Hazudtak nekem, és én nem akarom őket többé látni.
- Hogy mondhatsz ilyet? Hiszen ők szeretnek téged legjobban a világon.
- Tehát már engem Júlia kisasszony nem is szeret?
- Dehogynem. Én is nagyon szeretlek. De tudod, édesapád és édesanyád a legfontosabbak. Nekem csak elhiszed – mondta Júlia kisasszony, s az édesapa szó említésére elkomorodott.
Hallgattam, mert éreztem, igaza van. Az édesapja sírján alig fonnyadt el a koszorú, nemrég hullottak szét a gyászos tavaszvirágok, és szegény fiatal lány már a halott apjával példálózik. Milyen nehéz lehetett ez szegénynek, s mennyi szeretetből tette mindezt.
- Katinka… Tetszik tudni… – mondtam csendesen, s a szájam szélét kezdtem harapdálni.
- Tudom, kedveském. Meg akartunk óvni ettől a hírtől mindannyian. Édesanyád attól félt, hogy valami őrültséget teszel. S lám, itt van. Megszöktél.
- Hiszen azt sem tudom, hogy mikor… mikor… történt.
Nem tudtam kimondani ezt a szót, hogy meghalt.
- És azt sem tudom, hol van eltemetve – mondtam vissza nem tartva a könnyeimet. – Tudja kisasszony, megígértette velem, hogy kimegyek a temetőbe meglátogatni. És még ezt sem tudom teljesíteni.
- Nem idevalósi volt. Kecskemétről költöztek fel. Oda temették el, ahol a szülei is nyugszanak. Kecskemétre. Édesanyádék meg akarták várni, hogy lélekben megerősödj, hogy túl legyél az első koncerten, hogy befejezd a tanulmányaidat.
- A fenébe a koncerttel – káromkodtam el magam kisfiús dühvel. – többet nem zongorázom! Ne is lássam. Fenébe az összes zeneszerzővel! – kiabáltam magamnak.
A kisasszony csak szomorúan nézett, nem szólt semmit, de tekintetében még komorabb színekkel festette az együttérzés a gyászt.
- Sírd csak ki magad, kedves! Utána egy picit könnyebb lesz.
- Sohasem lesz könnyebb – feleltem könnyes daccal. 
Szegény Júlia kisasszony, aki a saját fájdalma mellé magára vette az enyémet, csak ott ült velem szemben, elsápadó arcában a szeretet és a szánalom kifejezésével bólogatott.


Negyedszázaddal később is emlékszem az útra Kecskemét felé. Szótlanul ültem Júlia kisasszony mellett, és belebámultam az alföldi táj végtelen nyugalmába. A felhők, mint égbenövő katedrális, roppant tömbjeikkel lebegtek fölöttünk.
Akkor olyan jól illettek hozzám e kiismerhetetlenül tiszta, de mégis kontúrtalan tájak.
És az autónk monoton morgással rohant délnek, egy szelíden ácsorgó szomorú fűzekkel keretezett temető felé, ahol az én életem értelmére, e két tucat kilónyi megismételhetetlen szépségre több mázsa föld rogyott.
Júlia kisasszony többször is rám nézett, éreztem puha és jóságos tekintetét, de nem szólt, hanem hosszan hallgatott az autóút egykedvű szürkeségébe elmerülve.
Aztán egyszerre házak nőttek ki a földből, együgyű kis parasztházak, fehérre meszelt falakkal, gondos, de szegényes áhítattal megteremtve.
Tennyson egyik sora jut ma eszembe ezekről a rég lerombolt házakról: - Föld a földből.
Beljebb haladva városias polgári házakkal, később kisvárosias palotákkal szegélyezett utakon futott végig az autónk. Júlia mintha ismerte volna a várost, oly könnyen találta meg a város szélén lévő temetőt, a budai úti katolikus temetőt.
Alacsony kerítés vette körül, igazi isten kertje volt, a magas lombú fák alatti virággal borított dombokkal, kicsiny sárga törzsű kápolnával.
A kápolna falán kis üvegablakos hirdető volt, rajta hogy kit temettek, s kiket fognak ezután.
Utolsóelőtti sorban – nagyot dobbant a szívem – Váradi Katinka, élt 11 évet - felirat volt olvasható. Mellette zárójelben a parcella és a sírhely száma.
Júlia kisasszony gyengéden megszorította a kezem.
- Van erőd odamenni? – kérdezte fájdalmas arccal.
- Igen. Mindenképpen látnom kell. Ezért utaztunk ide.
- Igen, ezért – bólogatott a kisasszony, s valami bátorításféle mosolyt erőltetett az arcára. - Akkor menjünk.
Rövid keresés után megtaláltuk az apró sírt. Fehér keresztben sárga réztábla hirdette, hogy valamikor élt egy Katinka nevű kislány, akinek tizenegy esztendőt adott az Isten ebben a földi életben örülni és szenvedni, szeretetben és fájdalmak közt meghalni. Kicsiny vázában soványka csokor hervadozott, olyan volt, mint ő, amíg élt.
Nem is olyan rég még együtt mentünk a temetőbe, s én akkor megvádoltam azzal, hogy gyertyát lopott. S most én állok itt meglopva. Mintha látnám, ahogy vádoló szavaimra hátrafordul, válla fölött lehulló szőke fürtjei közt felém fordul, és rám veti könnyes tekintetét.
Ránézek Júlia kisasszonyra, s keserű mosollyal visszanéz rám.
- Most egy rövid időre itt hagylak vele – mondta, és megsimította az áprilisi szélben szétfútt hajamat.
- Köszönöm, kisasszony – szorítom meg a kezét.
Még utánanézek, ahogy magas, finom alakja eltűnik a sírok és a cipruslombok között.
Aztán hosszan nézem a sírt, mely könnyes szememben lebegő vonalakká esik szét.
- Hát …most itt vagyok. Ahogy megígértem. Csak tudnám, miért ígérek meg ilyeneket. Ha nem ígérem meg, talán az Isten is hagyott volna élni téged. Még akkor is jó lett volna, ha csak néhány évig. Talán megutáltál volna, s most nem fájna annyira, hogy nem vagy itt. Vagy én haltam volna meg előbb, és biztosan nem kérek tőled ilyen …nem is tudom, hogy micsodát. Csak élhetnél… Most jut az eszembe, ezt elhoztam neked.
Belenyúltam a zsebembe, s elővettem a nyakláncot.


Még tegnap történt, ahogy Júlia kisasszonnyal megálltunk a házunk előtt, hogy a kisasszony elmondja a szüleimnek, hogy nála vagyok, biztonságban, s néhány napot kérek.
Néztem az ablakon keresztül édesanyámat, ahogy felém fordul, s szinte a tekintete magához könyörög.
Később apám hangját hallottam.
- Most nem szabad…  Talán így helyes…. Köszönettel tartozunk önnek….
Szikár szavak apám mély és komoly hangján. Inkább szótörmelékek, fáradt zajok, a keserű szív megemésztetlen tápláléka.
Aztán látom édesanyámat, ahogy zokogva édesapám vállára dől. Legszívesebben kiugranék az autóból, és odarohannék hozzá.
De visszatart a kisasszony tekintete, ahogy rám néz.
Közben látom, hogy fentebb, Katinkáék házának az ajtaja nyílik, de nem jön ki rajta senki. Kiszállok az autóból, és felrohanok a házhoz. A kerti kapu nyitva. Felszaladok a lépcsőn. Katinka nagybátyjába ütközöm. Fekete nyakkendőjét meglátom a szürke kabátja mögül elővillanni. Komor arcát a gyász fehéríti.
Összeakad a tekintetünk. Nem szólok, de érzem, hogy a tekintetem telve van váddal.
Rám néz, majd lehajtja a fejét.
- Nagyon sajnálom – mondja.
Dacosan nézek rá, mindig gyűlölni fogom ezt az embert.
- Hát még én… én mennyire sajnálom – mondom alig hallhatóan.
Aztán látom a keresetlen fájdalmat végigvonaglani az arcán, s megbánom gyűlölködő hangomat.
- Bocsásson meg! – mondom neki.
Indulni akarok, de utánam szól.
- Várj csak! Valamit vissza kell adnom neked.
Keresgéli a zsebében, közben mondogatja:
- Még ma át akartam vinni a szüleidnek. Este szerettem volna az édesanyádnak odaadni.
Majd megtalálja, amit kereset. A zakója zsebéből elővillan, fehér, formátlan keze.
- Ez a hagyatéka. Úgy tudom, tőled kapta. Azt szerette volna, ha visszajuttatom hozzád. A kis fehér imakönyvhöz ragaszkodott. Azt betettük a koporsóba… Azt magával vitte…
És a kezembe nyomja a vékony aranyláncot a kereszttel. Azt, amit karácsonyra vettem.
Dadogva mondom neki. Egészen zavarodottan:
- Ez az övé. Nem vehetem vissza…
- Így akarta. Törődj bele fiam, a megváltoztathatatlanba. És most engedelmeddel, mennék.
Markomba zárva a kis ékszert, elindulok az autó felé. A szüleimet már nem látom a bejárati ajtónál. Júlia az autó mellett várakozik.
- Mi volt ez? – kérdezi
Kinyitom a markom, benne kuszáltan egymásba csavarodva ölelkező fényes láncszemek…


- Visszahoztam neked… hiszen ez a tiéd – mondom, ahogy letérdelek a kereszt elé, s annak két erőtlenül kitárulkozó karjára akasztom a láncot. Remegő kézzel simogatom meg a sírkeresztet. Különös, hogy félek tőle. Aztán megértem, a lélektelenségtől félek. Ez a fa is csak egy rom, s minden, mi alatta van. Aztán jön a fájó érzés, talán én is az vagyok. Máshogy, másként…Talán egy órát állok ott. Keresem magamban a képeket. De inkább a hangját hallom. Eszembe jut, hátha van róla fénykép. Majd megkérdezem a nagybátyjától…
- Kedvesem, ideje indulnunk – hallom a kisasszony bátortalan, részvéttel teli hangját.
- Ideje? – kérdezem könnyes szemmel Júliát, majd suttogva hozzáteszem: - Ideje.
Leakasztom a nyakláncot a keresztfáról, majd kis gödröt ások a sírdombba, s oda rejtem. Megsimogatom a sírt, majd felemelkedem. Egy pillanatra megtántorodom.
- Rosszul vagy? – kérdi Júlia aggódva.
- Nem, nincs semmi bajom.


A temető bejáratánál fekete ruhás férfi lép hozzánk.
- Elnézést asszonyom!
- Tessék.
- Nem akarok kegyeletsértő lenni, csak annyit szeretnék megtudni, hogy önök a nem rég elhalálozott Váradi Katinka hozzátartozói?
A kisasszony rám néz, majd röviden így válaszol:
- Igen, azok vagyunk.
- Nagyon kényelmetlen ez számomra, de tudniuk kell, hogy a közvetlen hozzátartozók csak a temetési előleget fizették ki. Kívánja-e rendezi a fennmaradó hátralékot?
Egy kicsit vár, aztán folytatja:
- Amennyiben nem, a temető kénytelen lesz az ilyenkor szokásos rendelkezés szerint eljárni – mondja mindezt egy lélegzetvétellel, modoros, együtt érző hangon.
- Természetesen – feleli Júlia kisasszony.
- Akkor tessék követni engem! – mondja a férfi, és lassú léptekkel megindul az iroda felé. Mögötte a kisasszony kecses, nyugodt léptekkel.
Még utoljára végignézek a temetőn, hogy ne felejtsem el, a fűzfától nem messze, enyhet adó cipruslombok tövében emelkedik egy kis sír, amely alá eltemették az én boldogságom. A kapunál, csak most olvasom el az egyszavas intést: Feltámadunk!
Emlékszem, első dolgom az volt otthon, hogy Júlia kisasszony nevét téglával leverjem, s a fal szürke húsába belevéssem:
„Ma úgy haltam meg, hogy sohase támadhassak fel” 1934. április 12.



Megváltozott a park, lopva kerestem díszeit, de a virágok, a madarak, a fák, melyeket annyira szerettem, hamis ékszerekké váltak előttem.
Megálltam a házuk előtt, s oly idegenül hatott, hogy ide be kell lépnem, hogy ide vissza kell lépnem, az elmúlt életem lesz a jelenem, a Katinka nélküli; s ettől elfogott a rettegés.
Hiába voltak ott a szüleim, elveszítettek, mint valami gondtalanul elhagyott játékot. S bár a játék megkerült, mocskos kacattá lett, melynek kicsavart végtagjainál szomorúbb látványt keltett kifacsart sorsa.


Sokat tűnődtem azon, hogy miért hatott rám ilyen erősen e gyermek elvesztése.
Mások szüleiket veszítették, megint mások a testvérkék koporsói mögött vesztették el a gyermekkorukat, a gyermekkor összes ártatlanságát, s mégis egészséges felnőtté váltak.
Katinkához nem kötött semmiféle rokoni, de még szerelmi szál sem, vagy én nem éreztem annak. Most – annyi év után eltöprengem rajta – mégis az volt. Szerelem. Hiszen szerető társává esküdtük egymást. És ilyet két kisgyermek nem tesz, ha nincs meg bennük a szerelem egy magasabb rendű változata.
Talán az énem jobbik fele volt, és én félemberként maradék életemben kutattam a másik felemet, a jobbat, a gazdagabbat, a jóságban teljesebbet.
Olyan volt számomra, mint a legnagyobb szentek számára az isteni jelenés, mely vérző sebként tátong rajtuk. Az én örök stigmám Katinka halála volt, állandó nyitott seb sok évtizedre, ami még hátra van.
Mikor hazaértünk, szelíd, késői áprilisi est volt. Még az alkony emléke néhány hosszú vörös hasadékként ragyogott a gyászos ég mélykékjén, a szürke hasú felhők alatt.
A szüleim nem kérdőjelezték meg a tetteimet, szemlélőjévé váltak az életem elkövetkező napjainak.
Csak akkor szóltak, ha megszólítottam őket, s csak akkor kedveskedtek, ha megérezték - erre vágyom.
Bölcs és jóságos emberek voltak, és jól tudom, hogy áldottnak hitték magukat az én szenvedélyes életem miatt is.
De aznap este mégis kettétörött a családom. Apámat nem láttam, anyám pedig aggódva nézte, ahogy megragadom a zongorán lévő füzeteket, s tankönyveim egy részét.
Szótlanul figyelte, ahogy a kinti szabadtéri tűzrakásnál máglyát gyújtok, s beledobálom a kottáimat, a naplómat, a hozzá kötődő emlékeimet.
Édesanyám odaállt mellém, és szánalommal nézte az én pogány szertartásomat, ahogy elégetem gyermekkorom istenségeit, Mozartot, Rachmanyinovot, Lisztet, Chopint, Bachot.
- Mire jó ez? –kérdezte szelíd derűvel.
Nem is válaszoltam, csak dobáltam ezeket a halhatatlan műveket a tűz falánk lángjai közé, és a fehérré színtelenedő lángok fényénél felkiáltottam:
- Vesszen Mozart! Vesszen Rachmanyinov! És Chopin! És az egész rohadt világ…
S a lángok elégedett ropogással habzsolták az emberi kultúra csodáit.
Különös jelenség volt, ahogy a naplómat, mely Katinkáról szólt, a lángok szinte feldobták a levegőbe, hogy a közelgő esti szél kikaphassa a tátogó vörös állkapcsaikból.
Nyolc oldal maradt meg a naplómból, az első napok izgatott vágyai, a várakozás és a megkeseredés pillanatai.
Édesanyám vette fel a megrongyolódott, üszkös füzetet.
- Látod, az emlékezés visszaköveteli magának. Nekem adod?
Bólintottam, de kedvtelenül egyszerre beledobtam mindazt, ami maradt a múltamból.
Így vált enyészetté, ami nekem eddig fontos volt, és így lett ez az este az életem metszéspontja.
- Mit csinálsz! - dörrent rám az apám mögülem.
- Kérlek, ne! – hallottam édesanyámat, de akkorra már az apám fogta a csuklómat, s rám kiáltott: - Mi a fenét csinálsz?
- Láthatod! – kiáltottam felé.
De ő vak volt a fájdalmamra, én pedig látnok az ő érzéketlenségére. Felerősítettem az indulatait, ő pedig 8 ösztönné szegényítette az enyémeket.
- Hagyd abba, te elmeháborodott! – üvöltötte, majd megrázott.
- Engedj! Gyűlöllek! – üvöltöttem vissza gyermeki hangon, melyben a kamaszság még alig virradt.
De az apám újból megragadta a karomat, a másik kezével ütött. Láttam, ahogy magasba lendül a karja, s tehetetlenül ütött. Többször is, de nem éreztem fájdalmat.
Anyám jajveszékelve akarta lefogni, de apám akaratlanul is meglökte. Édesanyám erőtlenül zuhant a földre; mint nagy fehér szárnyak, úgy libbent meg a levegőben köntöse.
- Engedjen, mert engem is, meg édesanyát is megöli!
Különös volt, ahogy saját hangom ismeretlenül zendült vissza a tudatomba. Éreztem, hogy az engem szorító karok elengednek. Anyámhoz rohantam, aki a földön feküdt ijesztő mozdulatlanságban.
- Ezt akarta? – ordítottam tovább. - Ezt?
Láttam apámat, ahogy a tűz fénye elfakul kivörösödött arcában. Fújtatott, a vállai gyorsan emelkedtek és süllyedtek, vadul kapkodott levegő után, s mögötte az elégett lapok pernyéi szálltak. Hosszan nézett, majd lehajtotta a fejét. Egy kis ideig várt, majd visszaindult a ház felé.
Anyámmal egymásba ölelkezve néztük, ahogy gyorsan távozó alakja eltűnik a fák között.



Nem lett belőlem híres pianista sem. Évekig nem játszottam a zongoránkon, és az öreg bútordarab megkeseredetten és szótlanul tűrte rettenetes kamaszkoromat. Édesanyám játszott néha rajta, s ha lejöttem a szalonban, akkor a híres Rachmanyinov-prelűdöt zongorázta, hogy újra kösse a múlt köldökzsinórját.
Júlia kisasszony szótlanul vette tudomásul, hogy lemondtam a dicső jövőmről, s bár sértve érezte, hogy az édesapja szeretete elfonnyadt az én lelkem gyomos kertjében, de nem unszolt, hogy olyasmit tegyek, ami kedvem ellenére van.
Néhány hét múlva elhagyta Magyarországot, és Párizsba utazott.
Gyakran sétáltam el arra, amerre laktak, s a vén Richter-ház különleges magánnyal álldogált a budai platánok között.


Katinkáék házának lejárt a bérleti szerződése. Néhány hónapig lakatlanul állt, majd egy helyi orvos vásárolta meg. Alacsony, szakállas ember volt, akit ismeretlenül is utáltam, hiszen a ház megváltozott, átépítésre került, s már nem kísértett az udvaron töltött csendes estjeimben, s nem adta azt a sejtelmes borzongást, amit a kert végéből gyakran láttam, ahogy belenéztem az elhanyatló nap csendes múlásába.


Katinka sírját egy évvel később látogattam meg, s akkor nagyon elhanyagoltnak tűnt. Senki nem látogatta, csak egy idős asszony hozta néha rendbe kegyeletből, akinek szintén meghalt a gyermeke.
Aztán egyszer beszakadt a sír, s ez a furcsa besüppedt kis hant olyan megrázó látvány volt, amitől akkor ismét kivérzett a bennem kihűlt seb.
Édesanyám síremléket rendelt oda, egy magas márványfalat, amely mögé egy angyal bújt zokogva.


És én mit tehettem volna ezután?
Gyakran futottam végig azt az útvonalat, ahol Katinkával jártunk, a kis budai kápolnától a pasaréti templomig,  a Duna-partig.
Aztán az évek belém karoltak, s messzire vittek innen. Önmagamtól is. Megváltoztam. Az arcom megnyúlt, a hangom és a testem, de leginkább a gondolataim megerősödtek, szikárrá lettek. Csak a lelkem vékonyodott tovább.


2004