Olyan sötétek itt az utcák
amint a házak közt csendben szétcsorognak,
tűzfalakra vetnek árnyékot a testek
- gázlámpafény - a felderengő holtak.
Olyan hosszúak itt az árnyak éjjelente,
oly iszonyú ez a papírmasé város,
s a gregorián csendben a házak sziluettje -
(nem, a templomé...) a gyönyörű és halálos
bolthajtásokra - vagy inkább retinánkba - éget
emlékképeskönyvet: egynéhány versszak-ablakot,
hol aszfaltra folyt a könnycsepparcú élet,
egy szempillantásban én is ott vagyok.
Mert elveszhetek most, hogy végre megtaláltam
a kapualjak öblén a nyíló életet,
ki festékek mögött egy szertecsorgó arcban
felismer engem, meglát, s eltemet.
