IV.1. E napon született Szergej Rachmaninov orosz zeneszerző és zongoraművész
A Novgorod melletti Onyegben született. Apja dúsgazdag földbirtokos volt, vagyonát azonban eltékozolta, és mire Rachmaninov kilencéves lett, már teljesen elszegényedtek. 1882-ben lett a pétervári konzervatórium növendéke, majd 1885-ben a moszkvai konzervatóriumba került, itt Tanyejev, Arenszkij és Siloti voltak a mesterei. Első zongoraversenyét (fisz-moll) még konzervatóriumi évei alatt, 1892-ben mutatta be, majd Aleko című operájával aranyérmet nyert az oklevélpályázati vizsgán. Korai sikerek után kínos csalódást jelentett számára az első kudarc: I. szimfóniájának bukása (1897). Az alkotói hullámvölgyből csak a század első éveiben sikerült felemelkednie: 1901-ben írott c-moll zongoraversenyével ismét csúcsra érkezett. Egyidejűleg mint zongoraművész és karmester is megkezdte ragyogó pályafutását. 1904—1906-ig a moszkvai Nagy Színház karmestere volt, 1907-ben azonban visszavonult, hogy idejét a komponálásnak szentelje. Drezdába költözött, itt írta II. szimfóniáját és a Holtak szigete című szimfonikus költeményét. 1909-ben turnézott első ízben Amerikában, New Yorkban bemutatta III. zongoraversenyét. Hangversenykörútján hármas minőségben szerepelt: mint zongoraművész, karmester és zeneszerző. Rövid svájci tartózkodás után végleg az Egyesült Államokban telepedett le, és amerikai állampolgár lett. Beverly Hillsben halt meg, hetvenéves korában. Rachmaninov művészete Csajkovszkij nyomdokain halad: bár egy emberöltővel fiatalabb volt Csajkovszkijnál, mégis a konzervatív stílus mellett foglalt állást, és mint ilyen, szemben állt az orosz Ötök törekvéseivel vagy Szkrjabin irányával. Ahhoz, hogy ez a stílus mégse tűnjék idejétmúltnak, porosnak a XX. század első felében, a zeneszerzés technikájának olyan mérvű virtuóz elsajátítása és az ihletnek olyan forró heve kellett, mint ami Rachmaninov néhány művét jellemzi.
II. ZONGORAVERSENY, C-MOLL, OP. 18
(I. Moderato; II. Adagio sostenuto; III. Allegro scherzando) Abból az alkotói válságból, amelybe Rachmaninovot I. szimfóniájának bukása sodorta, a zeneszerző egy kiváló orvos segítségével jutott ki. Az ideggyógyász hatásos módszerrel lett úrrá az önbizalmát vesztett művészen, és sikerült újra alkotásra biztatnia. A mű, amely a zsákutcából a kiutat jelentette — és amelynek hatalmas sikere mindmáig nem halványult el — a c-moll zongoraverseny volt, 1901-ben. A koncertet Rachmaninov megmentőjének, dr. Dahlnak ajánlotta. A mű moszkvai bemutatóján maga a komponista játszotta a zongoraszólamot, három évvel később a művet Glinka-díjjal tüntették ki.A versenymű első tétele a zongora fantáziaszerű rögtönzésével kezdődik: mélyből heroikusan felfelé törő akkordfelbontásai közben szólal meg a zenekaron a tétel fő dallama. A zongora a továbbiak során is megtartja vezető szerepét, a romantikus zongoramuzsika legnemesebb hagyományait felidéző második témát is ez dalolja el, áradó hévvel, bensőséges lírával. A tétel középső szakasza ezzel szemben markáns indulózene, jellegzetes vonásait ugyancsak a szólóhangszer domborítja ki. A második tétel sejtelmes, fátyolozott zenekari bevezetője után a zongora prelúdiumszerű triolákat játszik, ezeknek hangzása azonban — a fület megtévesztve — négyes tagolásúnak tűnik. A tétel fájdalmas, keletiesen színezett dallamát ezúttal a zenekar és a zongora felváltva szólaltatja meg. A visszatérő formarész előtt virtuóz kadencia hangzik fel. A finálé szilaj táncmuzsika, amelyet a zenekar mutat be, majd a zongora fantáziaszerű rögtönzése következik. Ez a tétel — amely sok tekintetben emlékeztet Csajkovszkij b-moll zongoraversenyének fináléjára — a táncmotívum mellett egy másik, szélesen ívelő, szenvedélyes dallamot is feldolgoz, amelyet a tánczene-szerzők kifogyhatatlan leleménnyel „idéznek” azóta is. A befejezés előtt az ehelyütt szokásos fugatóval sem marad adósunk Rachmaninov, majd — a zongora kápráztatóan virtuóz kadenciája után — hatalmas lendülettel fejezi be a koncertet.III. ZONGORAVERSENY, D-MOLL, OP. 30
(I. Allegro ma non troppo; II. Adagio; III. Alla breve) A III. zongoraverseny 1909-ben készült: szerzője ugyanabban az évben, New Yorkban mutatta be Walter Damrosch vezényletével.Az első tétel szlávos jellegű főtémáját — a zenekar két ütemes bevezetője után — a zongora mutatja be; ennek bővebb kifejtése után halk vonósokon csendül fel a melléktéma. A tétel kidolgozása nagyszabású és szenvedélyes, zenekarral kísért kadenciához vezet, majd visszatérés következik. A lassú tétel intermezzo, csodaszép orosz dallamot szólaltatnak meg a fafúvósok, majd a vonósok és a szólózongora. A második téma a vonósok keringő-ritmusa közben klarinétokon és fagottokon hangzik fel. Megállás nélkül visz tovább a zene a zárótételhez, amelyet a zongora erőteljes futama vezet be. A ritmus nyugtalan lüktetése csak akkor csillapodik le, mikor az első tétel zenei anyagát idézi fel újra a komponista. Ez azonban csak átmenetileg vet gátat annak a sodró áradatnak, amely a versenyművet a befejezéshez hajtja.
(Pándi Marianne)