Nemcsak irodalmi ismereteink vétkes
hiányossága, hanem iskolai oktatásunknak is fájdalmas mulasztása, hogy a
huszadik század második felének poétazsenije, Gérecz Attila nem lehetett a
kollektív tudatunk része.

A halálos magyar ifjúság sokaságának
legtragikusabb alakja volt. Pedig minden megadatott neki, hogy az „istenek
kedvence” legyen. A „boldog békeidők” idején születik egy magas polgári nívón
álló, protestáns értelmiségi családban. Felmenői tanárok, tanítók, közhivatalt
viselők. Édesatyja kiváló társalgó, jelentékeny irodalmi műveltséggel megáldott
műszaki értelmiségi, kiről a társasági emlékezet mint kiváló stílusú és ragyogó
műveltségű férfiről emlékezik.

Édesanyja szintén művelt és
művészetpártoló asszony volt csendes és finom kedéllyel, nyílt és szelíd
közvetlenséggel.

Egyik testvérbátyja hegedűművész, majd
karmester. A legkisebb fiúgyermek magas zenekultúrát, művelt polgárcsaládokra
jellemző szokásrendet, finom és emelkedett társalgási stílust örökölt. És
mindenképpen az erős vallásos hagyományok miatt alapos szentírási ismereteket,
noha fiatalkori megnyilatkozásaiban és több versében is antiklerikális
gondolatok sejlenek fel. Sokféle kettőség élt benne, hiszen rendelkezett a
vidék iránt érzett szeretettel, ugyanakkor volt benne a fővárosi fiatalok
vagányságából, „pesti srácos” attitűdjéből is. Barátok vették körül, de nagyobb
társaságban félrehúzódott, s kik közelről ismerték, magányt keresőnek látták.
Nemcsak a tudományokban és művészetekben járt elől, hanem nemzetközi
sportkarrier várt rá. Az öttusa-válogatott tagja, világbajnokverő tehetség,
kinek a sportszakma fényes jövőt jósolt. Kiválóan lovagolt, remek futó és
sportlövő volt, versenyszerűen síelt, úszásban való teljesítménye Lord Byront
és Edgar Allen Poe-t idézi, mikor négyévnyi éheztetés és fogság után átússza a
megáradt, hideg Dunát reflektorok fénypásztáit kikerülve, rendőrségi hajóktól
üldöztetve.

Kedves arcú, sportos, kitűnő megjelenésű
férfi volt, aki remek adottságai mellett is szerény, csendes és jóságos természetű
maradt. Nemcsak versei mutatják ilyennek, hanem a kortársak visszaemlékezései
is páratlan tartását, különleges jóságát, türelmét és mély igazságérzetét
dicsérik.

Az ifjú Gérecz Attilára tizenöt évesen
Balassi-sors vár. Mint hadapród, 1944-ben Németországba vezénylik, s ott a
franciák által ellenőrzött területen hadifogságba esik. Egy év után tér haza,
majd a gimnáziumi tanulmányaiból kieső három évet egyetlen esztendő alatt
pótolja. Hasonlóan a másik kamaszzsenihez, József Attilához.

Hiába kiváló sportoló és kimagasló
szellemi képességgel megáldott fiatalember, származása miatt nem járhat
egyetemre.

1950-ben igaztalan vádak miatt több
társával őrizetbe vették, s tizenöt év fegyházbüntetésre ítélik…

Az életrajt és a genealógia sokkal
jobban megmagyarázza ezt a felkészülési idő nélkül is felülmúlhatatlan
költészetet. Talán az egész világirodalomban nincs olyan költő, akit a fogság
és a megaláztatás emel költői magaslatokra. Kazinczy vagy Silvio Pellico már
azelőtt költők voltak, a beteg Leopárdi és a torz Alexander Pope a betegségük
miatt emelkedtek a magasban évtizedes stúdium után. Gérecz esetében sem
könyvtárszoba, se m kongeniális költőtársak nem álltak mellette vagy mögötte.
Egy maréknyi költő együtt raboskodott Géreczcel, segítették és bíztatták, de
már az első versekben Gérecz meghaladta a társakat. A maga huszonöt
esztendejével mintha a huszonhat évesen elhalt poétazseni Petőfi és a csendes
Istenszerelembe esett papfiú Ányos között állna, kinek huszonnyolc esztendőnyi
álmodozás jutott. Ha vannak gyermekkori zsengéi, azok csak a gyermekkor
szertelen játszadozásai lehettek, a megkomolyodás előtt elfagyott tavaszi
bimbók.

Wilde-ban a fegyház megölte a
költészetet, Verlaine-ben felszabadította, Géreczben feltalálta azt annak egész
szikár fenségében.

Először a társaknak akart megfelelni, s
bár első költeménye még bizonytalan szárnyú felröppenés, az újabb és újabb
versek bámulatos érettsége megmagyarázhatatlan a körülményekkel.

Talán a világhírre ítéltetett sportoló
légszomja fullasztotta a világra a verseit, talán az assisi mélységű és
tisztaságú nyomorúság tépett szárnyakat a benne élő poétának, esetleg Rilke
pietizmusa érlelte vér ízű borrá áldozatra ítéltetett sorsát.

Indulásában már ott az érett Ady
indulata, Rimbaud és József Attila nagyratörő hetykesége:

„Így
bocskorosan úgy-e megnevettek,

hogy
márványt törni hegynek indulok?

A
számon pimasz mosolygás a jelszó,

füttyöm
csibészes: én is feljutok!

(…)

s
a hegytetőn majd minden mezt lehántva,

én
is kacagva szélnek öltözök,

karjukra
fűznek mind a fénynyalábok,

s
eltáncolunk a fejetek fölött!

(…)

 (Így
bocskorosan)

Az első versben ott a fegyelmezett
költő, az ötös-ötödfeles jambusokban komponáló költő, akinek a hangja már
nyersebb, mint a harmincas-negyvenes évek nemzedékéé, de fegyelmezettsége még
Tóth Árpád-i pontosság, rímei már inkább Szabó Lőrincet idézik. Mintha ők
lennének az első mesterei.

A Varázsdob című versében még ott a Tóth
Árpád-i rím (tájnak-fájnak), a negyedeik versében már Babits után klasszikus
mértékben mondja el Istenszeretetét:

„Oly
szép itt a vidék, és benne hasonlóbb

   ember az Istenhez. Homloka tiszta, szelíd.

Jézust
látom, a hűs Gecsemáné kertben elomlót.

(…)

Néha
felizzik a dal, s rím lobban a nosztrai nőkre

   – ott heverésznek a hűs gesztenye lombja
alatt. –

Szépségük
pedig úgysem más, mint visszaverődve

   Csókok vágya, amely lelkemen égve maradt.”

(Nosztrai leoninusok)

A szintézis itt is látványos, hiszen az
antik mérték mellett az árkádiai költészet pindaroszi hangullata. Mindemellett
a modern költő nyugtalansága, mely Babitscsal ellentétben a klasszicizáló
Radnótit és a szintén tragikusan elhunyt pályatársat idézi a már be nem
teljesülő szerelem komor lemondásával.

Összesen tizennégy műfordítása készül
el, tíz németből Heine azon liedjeit fordítja, melyek a szerelemről, magányról
és halálról szólnak. Ahogyan önnön élete is. Mégis kiemelkedő Verlaine híres
Chanson d'automne-ja, melynek előtte már György Oszkár vagy Radó Antal, Szily
Jenő után Tóth Árpád olyan virtuózan fordított le, melyre alig van példa a
remekmivű magyar fordításirodalomban.

Mégis Gérecz fordítása hangzásában
jobban idomul a francia szöveghez, s levegősebb, hűvösebb, komorabb, mint a
Tóth Árpád-i átértelmezés.

Holt
lombokon

Ősz
monoton

     Csellója

borong,
s dalom

a
fájdalom

     lerója.

(…)

És
elmegyek.

Ti
rossz szelek

     zavartok

idébb-odább,

mint
szétdobált

     harasztot.

(Paul Verlaine: Őszi dal)

Ez a szikár játékosság legalább annyira
jellemző még a nagy töviskoszorú-fogantatású költeményeiben is, mint  a Varázsdob, melyben a dallam nála nem könnyű
pára, hanem fagyos lelki táj. Olyan tragikusan kihűlt, mely később megtöretett
testét elemésztette.

Vonzotta a költészet homo ludensi
akrobatikája, s talán azért, mert a börtön kegyetlen és sivár geometriája fölé
egy mélyebb és gazdagabb harmóniát akart látni.

Verseiben a nyelven túli világ mögé
akart merészkedni, ahogy a valóságban is próbálkozott abból a rideg és
kegyetlen harmóniából kitörni, mely az emberi gonoszság apoteózisa volt. Mikor
a váci börtönig felhízott a Duna, a kitűnő úszó Gérecz átússza a jeges folyót.
Maga is tudja, hogy tette byroni tett byroni gőg nélkül. Nála e tett az életben
maradás gimnasztikája volt, és egy rettenetes hajtóvadászat következményévé
magasztosult.

Elfogatása után a sötétzárka nyit fel
benne lelki szemeket, s mivel kívülről jött, mesteribb módon komponált, hogy
majd az egész verset egy mondattal a szótörmelék romja alá vessen.

Maradj
meg így,

amíg

szelíd

dalokba
ring

az
álmom...

A
tóba lép

az
ég,

hogy
szép

szemedre
színt

találjon.

Csillag

csillog

a
habon.

Pszt!
nagyon

szeretlek!

Ugyanakkor lefordítja Goethe hírhedtté
vált Wandrers Nachtliedjének Ein Gleiches című tételét is, mely arra enged
utalni, hogy Tóth Árpád fordításai nagy hatással lehettek rá.

Pedig a feljegyzések szerint a baráti
beszélgetéseiben inkább zenéről beszélt sokat, s szinte fejből tudta némely
Beethoven-szimfónia partitúráját. Ha irodalomról esett szó, akkor is
Shakespeare-ről értekezett vagy róla vitatkozott élénken és talán túl
határozottan is.

Költészete önkéntelenül is ünnepélyesen
magasztos. A legszentebb érzésekből építkezik: anyaság, szerelem, haza és hit.
És bár minden versében ott az elfojtott indulat, az életpálya mellett e
kettőssége teszi hitelessé és korszerűvé műveit és az egész életművét.

Legszebb anyaságverse is erről az
indulatról szól:

„Most
újra magam vagyok, és szememről

az
Isten erős mosolyát leteszem:

ma
láttam az Édesanyám s a szemétől,

szelíd,
szerető, melegárnyú szemétől

ökölbe
szorult a kezem!...”

(Beszélő)

1954 nyarán, szökése idején írta egyik
legmegdöbbentőbb és szinte egyedülálló versét. Rendőrök hada kereste, civil
ruhás detektívek vadásztak rá. Ekkor találkozott egy rendőrrel, s ennek a
borzalmas emléknek a hatására született meg az a verse, melyben az egész
kommunizmus embertelenségét és nemzetellenes lényegét egyetlen mondatban
kimondta:

„Álltunk
szótalan én meg a rendőr:

egymásra
fogott magyarok,

s
én néztem az álla-hegyét – belelendül

a
váll – , hova majd lecsapok.”

(A rendőr)

Ugyanaz a rettenetes pillanat, melyet
csak József Attila tudott elmondani a Gyönyörűt láttam és a Levegőt című
versében. A kiszolgáltatott ember egy rendszer ellenében mennyire törékeny, s
szinte állatias ösztönök kísértik meg. De az állatias ösztönök, a félelem és az
indulat helyett az ember emberi mivoltának felismerése a nagy lélektani
pillanat:

(…)
Az ökle kinyúlt.

S
én néztem a hála szemével e rögre.

Hazánk
csak a könnyteli múlt.

De
vallja hazának az ember örökre,

hol
két ököl összesimult!

(A rendőr)

Szökésének történetét nemcsak versbe
szedi, hanem egy éjszaka alatt vécépapírra írja egy apró ceruzacsonkkal. A
kicsempészett történet nemcsak tanulságos és rendkívül izgalmas olvasmány,
hanem egy korszak legihletettebb dokumentációja, melyet még ebben a kényszerű
vizualitással megnyomorított világban is izgatottan olvashat gyermek és felnőtt
egyaránt.

(…)

„A
víz, amelybe beledobtam magam, a jegyzőkönyvek szerint, part mentén 14 fok C
volt. Az ár feljött a falig, ahonnan a víz alatt cca. 40 métert kellett
megtennem, míg a reflektor-fényből és az őrök látótávolából kijutva, a
drótkerítésig értem. Azon átmászva kb. 1 óra hosszat voltam vízben, küzdve az
örvénylő árral, ruhámmal és cipőmmel, melyek lehúztak, a görcsökkel, melyek
maró fájdalommal bénították meg időnként végtagjaimat (teljes erőből dolgozva
és kilazítva az izmokat le lehet győzni őket) és a viharral, ami teljes erőből
tombolt, vágta arcomba a jeges záport s a tajtékzó hullámokat.

A
szigeten – kiérve – futnom kellett, mert a reszketés úgy elfogott, hogy majdnem
tehetetlenné tett. A csurom vizes, jéghideg ruha ellenére is sikerült végre
kissé felmelegednem, de csak a szívem kimerítésével sikerült. Többször majdnem
kelepcébe estem. A sziget tele volt katonákkal, nyomozókkal és ávósokkal, részben
az árvíz, részben miattam.

A
másik Dunaágnál észrevettek, rámkiáltottak, de mielőtt megragadhattak volna,
beugrottam a vízbe. Az ordítozásra az összes ott lévő rocsók és csónakok
üldözni kezdtek reflektor és fáklyafény mellett, de sikerült még odaérkeztük
előtt egy – a fák koronájáig elöntött – gyümölcsösbe úsznom. Körülkerítettek s
csak a csónakok alatt tudtam végül kitörni a gyűrűből. A másik oldalon már
vártak, de a rendőrök előtt átvetettem magam egy kerítésen és a kertek között
végleg eltűntem előlük.”

(…)

„A
Gyűjtőbe vittek. Felvették és aláíratták a jegyzőkönyvet, aztán átadtak az
ottani nyomozónak.

“Ismerős
a pofád Gérecz” – szólt, amikor belökött a kisfogház legsötétebb zárkájába. Az
őrparancsnok kihirdette előttem, hogy szökésnél nincs megállj kiáltás, itt
azonnal lőnek.

A
zárka 2x4 m. Egy deszkapriccs, egy pokróc és egy kibli volt minden szerelékem.
(A kibli rozsdás, iszonyú büdös vasedény, amibe a fogoly minden dolgát végzi.)
Az ablakon, a rácson kívül drótháló. Cipőfűzőm és minden hasonlót elvettek,
ételt külön csajkákban kaptam, amit utána ki kellett adnom, szintúgy a reggel
beadott lavórt és törülközőt.”

(…)

(Első
levél a szökés után)

Gérecz Attila, ahogy a magyar irodalom
óriásai - Balassi Bálint, Ady Endre, Harsányi Lajos, Sík Sándor, Mécs László,
Reményik Sándor vagy József Attila - világirodalmi mércével is jelentős
vallásos költészetet hagyott maga után. Nemcsak egyes verseket, hanem az egész
költészetet is abroncsként fogja össze az Istenben és az emberi humanitásba
vetett hite.

Az olyan versei, mint a Karácsonyi ének
a börtönben Ady és József Attila karácsonyverseit idézi, hogy míg Ady testi
betegségek, József Attila az őrület foglya volt, addig Gérecz a
megfeszítettségre készülő ember összes fájdalmával és az akasztottak
halálhörgéslármájától ébred az egyetemes kiszolgáltatottságra.

Szabadságának utolsó éveiben egy
beszélgetés során kiderült, hogy élénken érdeklődött Villon költészetet iránt.
A börtönben maga is megtapasztalta a villoni haláltánc újkori borzalmát.

Az 1955. Halottak napján című
költeményében már ott van az emberi halálos liturgiája mellett a húsvéti
misztérium is, s az azt megértő és megélő ember szentsége is.

Az 1956-os forradalom idején szabadul.
Sportolói híre, politikai státusza, nyelvismerete miatt bármelyik nyugati
ország szívesen fogadta volna. Gérecz Attila azonban nem menekül. Tamási
Áronnal együtt a forradalom lélektani fegyverével, a lelkesítő publicisztikával
megkezdi a küzdelmét. És mikor legtöbben leteszik a fegyvert, akkor már igazi
fegyvert fog. Két szovjet tankot harcképtelenné tesz. A harmadik azonban
megöli.

Holtestét először egy Dohány utcai
kapualjba ravatalozzák fel. Majd ideiglenes sírba kerül. ’990-ben tér meg végső
nyughelyére.

Hagyatéka nemcsak költészete, hanem
megrendítő emberi sorsa is.  Olyan, mely
nemcsak a magyar irodalomban, hanem a világirodalomban is példanélküli. Minden
földit elvesztett. Szabadságot, értelmiségi karriert, majdani családot,
szerelmét, testvérét, édesapját, sportsikereket, dicső költőjövőt. Amit adott,
az felbecsülhetetlen. Regényes alakja túlnő az irodalmon, költészete a kortárs
költőkön. Példája Szent Imre, Petőfi Sándor vagy Radnóti Miklós mellé emeli.
Helyének kijelölése nem befejezett folyamat.

Gérecz Attila költészete megtévesztő.

Hangja nem a beérett, ha nem a megérett
költő hangja. Könnyed képisége. tragikus szépségű közérthetősége egyáltalán nem
könnyű. Súlyos teher, megrázó poézis. Hitelességének súlya az olvasót egyszerre
terheli és felemeli.