Dunaparti elégia
Vasárnap, dél…Sétálok a kihalt folyóparton,
- az ég ónszürke, a fák, bokrok csupaszok -,
a vízben úszik egy deszka és néhány karton,
amott dühödten csaholnak éhes kuvaszok.
Hány perce is dacolok az éles szembe-széllel,
ahogy lépdelek a legszebb pesti hídon át...?
De nem törődöm most az elfoszló beszéddel,
mert fázom - kevés meleggel ölel a kis kabát.
Mellettem csivitelnek a lányok - kamaszok,
nevetnek, hajukban csat, fényes és piros -,
hatalmas kincsek ezek a csip-csup kacatok,
ők bár ostobák - de üdék, s a derekuk csinos.
Fiúkról csevegnek, gondjuk semmi sincsen,
ha hazaérnek, előttük gőzölög a forró leves;
vacogok, a szél tépi sok kiszabadult tincsem,
a sarkon túl okádja a népet egy piros hetes.
Látom, felfestődött a bánatos, együgyű égre
egy hosszú, fényes csík: repülő hangja ijeszt;
a Duna sűrű, sárga, át kellene festeni kékre:
napot képzelek, száradó ruhát, színes csipeszt...
Most hullámzanak a homályos, késő téli utcák,
a rakpart fölött zörög, fékez egy sár-koszos troli,
nincs békesség, az arc fáradt - a létet is unják,
mint a bábuk, menetel a tömeg, és a zaj pokoli.
Engem nem bánt - szeretem a nyüzsgő Budát,
a padot, a széles tereket, a négyes villamost…
Jó látni a hidat, a Medek-villa régi-szép kapuját:
s ha erre kószálok, tudom, hazaérek hamarost.
Korán csöppen szét a sötét: keresem ecsetem,
átfesteni az eget - de az alkonyat egyre kerget,
és amit látok, nem tetszik. Egyetlen színe sem!
A nagykörút már rég a hátam mögött tekergett,
de a Duna figyel, hogy valahogyan összekösse
a mát a holnapommal - és legyen egy strigula -,
legyen folytatás, és ne csak ma, de mindörökre,
legyen nyár, ölelés, öröm, fény, apró primula...
A tél szorít. - Nem akarom, de hűvös ölébe von,
s bár a parton állok, nem mondtam neki igent,
mégis vezet siketen, vakon, és úttalan utakon.
Miért fáj így a ma, a tegnap - a fent és a lent…?
Budapest, 2014. január 26.