Prospero freskói

Kik itt élünk, csak árnyak vagyunk,
a való ujja nyomnak se’ hagy.
Alig-létünk nekünk túl nagy,
míg képzeleg a szívünk s agyunk.
Az értelem csak játszik veled,
ne keresd, mi a való, nem leled,
ne tudd, hol van, merre, kiben.
ott van az a pára gömbjeiben;
és a tűnő-borús képzelet
a vágyat szent ragállyá festi itt,
majd messze dobja, ahogy
űri erők bolygók holdjait.


Ne vágyd mindig, mit jobbnak hiszel,
mindent  a lompos halál visz el,
s nem láthatod, ahogy minden új nap
égre ámul, s amit idefújnak
fénybe süllyedt égi terek,
üdve lesz az réginek és újnak,
s ha értesz, én is megértelek,
s míg por a por, a létem hited óvja,
az Idő elűz nyarat, telet,
s ha nem kattan az óra mutatója,
akkor hiszem, elértelek.


Az akarat csak hiú szárny,
ami néhány hegyen túlrepít,
a fűben leled meg az istenit,
a földek foltos rögje között,
mely egy másik térből
e bús világnak ütközött.


Lásd az én világom! Hidd el, jó itt!
Hallgasd csak a mohos törzsek csellóit,
én leszek az aranykényű dervised,
kiből majd a rossz szívet is elviszed.


És ha tűzzé lobban ezer szín,
lepereg a fáradt deszkák résein,
akár a por  egy korhadt kamrán,
e világ vágya így zuhan rám,
s amit festek neked, hidd el,
fájó pompa, s bódító lesz,
felcsikland még minden vágyat,
mint az őszi lomb, mely égre neszez.



Itt a virág és lomb fénytől begyes,
itt minden  szín és árnyék,
szent és kegyes,
mit e pálca ír, e lenge ecset,
melyből aláfoly a könnyű ég,
cseppje tornyok bús nádasa,
és százezernyi márvány mecset.



E sziget boldog, tüzes,
partjain át lombos, füzes,
s ha nem is enged ez,
oly hűen lengedez;
e világban nincsen múlt és jelen,
Itten minden csak van,
s megváltozik hirtelen.
ma csak az vagy,
minek meghagy
a mámoros képzelet,
s ha eldob, újra felkap,
veled is csak képzeleg.