Hatkor várlak a Népkertnél!
Látszott, hogy türelmetlen kéz írta.
A park özvegy fái összehajoltak az estben. A sötétség eloltotta a színeket, csak formák lebegtek a park hosszú sétánya mellett.
- Gyere utánam – mondta, ahogy elhaladt mellettem.
Két utcával alrébb találkoztunk. A külvárosig vitt, ismeretlen utcák voltak erre. Leállított az autót. Láthatatlanok voltunk. Nemcsak belülről, hanem kívülről is. Az emberek behúzódtak, ha egy ilyen autó hangját hallották. Különösen akkor, ha az megállt. Mi bent máshogy várakoztunk. Egy érintésre vagy csak egy szóra.
- Szeretném, ha szeretnél – mondta Olga mosolyogva. – Olvastam egy verset. Valami hasonló – mondta, s a sötétben látszott a foga szép, márványszerű fehérsége.
- Tudod, hogy szeretlek – válaszoltam, s megsimogattam az arcát.
- Nem tudom. Illetve érzek valamit, de egy nőnek szüksége van a bizonyságra.
- Itt vagyok...
- Én többet kockáztatok – mondta. Láttam, ahogy elgondolkodik, lehajtotta a fejét. A haja a kezemre hullt, láthatatlan izgalmakat rajzolt rá.
– Olyan érdekes ez a szó. Mintha játék lenne az élet.
Magamhoz húztam. Belecsókoltam a kinyíló szájába, majd az orrát, a homlokát csókoltam. Végül a szemét, a halántékát és a fülét.
- Pedig igaz. Kockáztatunk. Játszunk. Halálos játék a mi szerelmünk – suttogta.
Majd megölelt. Olyan mohón és akaratosan, hogy szinte fájt. Milyen erős és szenvedélyes... Ezt gondoltam. Vagy csak elkeseredett...
- Eztán csak nálunk találkozhatunk. Az nem ennyire feltűnő – mondta, s ahogy rám emelte a tekintetét, inkább kétségbeesést láttam benne
És valóban elmentem hozzá. Az ezredes háza tekintélyes polgári ház volt előkerttel, hatalmas hátsó udvarral, melyet magas kőfal vett körül. Hangulatos volt, ugyanakkor visszataszító. Hamisítvány volt, olyasmit őrzött a régi világból, melyet a jelenkor tagad vagy harcol ellene. Keveset beszéltünk és lényegtelen dolgokról. Egész testünkkel a másikra vágytunk, de mindketten úgy éreztük, hogy a ház figyel. Az udvar, az ablakok, a kőkerítés a hosszan felfuttatott borostyán mögül.
Ösztönösen halkan beszéltünk.
- Menjünk el valahova. A közelbe. Füzesabonyba – mondtam.
- Nagyon messze van. Autóval lehetetlen.
- Nem kell autó. Van vonat is. Vonattal viszont közel.
- Meglátnak.
- Ebben az országban elfelejtettek látni az emberek.
- Mi feltűnők vagyunk arra.
- Ittenieknek hisznek. Nem lesz baj.
Két menekült voltunk a két házban, az utcákon, az autóban.
Elhatároztuk, hogy elmenekülünk két napra. Kedden nem voltak óráim, a szerdai órákat áttetettem délutánra. Olgának rokonai éltek Budapesten. Az itt maradottak közül. Idős emberek voltak.
Hétfőn újabb kis könyv várt az asztalomon. Egy Puskin-kötet volt. Most óvatosabb volt Olga. A 23. oldalra tette be a papírlapot. Ennyi olt rajta:
3/2.
Megbeszéltük, hogy a járat és a vágány számát jelentik a számok. Először azt szerettem volna, ha két külön állomáson szállunk fel. De féltem, hogy a kocsikon való sétám feltűnik valakinek.
Késve indult a vonat, majdnem delet harangoztak. Külön kocsikra szálltunk, de tudtunk egymásról.
És azt is tudtunk, hogy Füzesabonyban hol találkozunk. Kis panzió állt a katolikus templomtól nem messze. Ott találkoztunk Olgával. Romos, régi épület volt, talán valamikor polgári ház lehetett, ma a pártbizottság működtetett benne szálláshelyet.
- Kérem a személyi igazolványokat – mondta egy középkorú férfi.
- Itt az enyém, a feleségem Szalókon felejtette.
- A felesége?
- Igen, a feleségem.
- Nos, jobban is vigyázhatnának. Így nem tudom kiadni a szobát. Majd ha a felesége is tudja igazolni magát, akkor jöjjenek vissza.
- Kérlek, menj be a templomba! Érted jövök... – súgtam Olgának hirtelen jött óvatossággal.
- Elég morbid ötlet ahhoz, amit tervezünk.
- Igen, tudom. De nincs sem erkölcsös, sem ennél okosabb ötletem. Igazolhatnak, vagy csak emlékeznek ránk. Az egyetlen biztonságos hely a templom..
Kérdezgettem embereket, van-e valakinek kiadó szobája.
A harmadik elutasítás után elindultam Olgáért.
- Uram, az öreg Fürjes egymaga él. Három szobája van a téli házban. Fogadott ő már be kicsapott diákot, meg még börtönbül gyött embert is. Ott van, a tizenkilencben. Jól tessék dörömbölni meg csöngetni. No, az isten áldja! – mondta egy középkorú nő.
- Isten áldja... és köszönöm.
Szinte futottam az utcavégre, fájt, hogy Olgát egyedül hagytam.
Az öreg Fürjes hamar előkászálódott egy sovány, alacsony épületből, mely haragos szürke füstöt pipált hosszú kéményéből.
- Kérem, szeretnék kivenni egy szobát.
- Kitől hallott maga arról, hogy kiadó szoba van?
- Egy ember mondta itt az utcavégben.
- Maga nem idevalósi. A szaván hallatszik, hogy messziről gyött.
- Igen, tatai vagyok.
- Oszt mit csinál maga? Miből él?
- Tanár vagyok, kérem.
- És kivel van.
- A feleségemmel.
- A hun' van?
- A templomban.
- No, gyöjjön be. Templomos ember rossz nem lehet.
Az öreg Fürjes előrement. Csinos, hosszú házba vezetett, mely az övével szemben állott.
- Ez a téli ház, szemben a nyári. Novemberben kőtözöm majd át, bár ez nem panyzió. De magának becsületes képe van, elalhat egy-két napot.
- Csak ma estére kell.
- Oszt mit esznek?
- Láttam egy vendéglőt a templomtól nem messze.
- Oda ne menjenek! Az csak kocsma. Ha nem utálják a parasztos ételt, összeütök valamit. Meg begyújtok a házba, hideg már az este.
Visszamentem Olgáért. Egyedül volt a templomban. Ideges volt és rémültnek látszott.
- Van szállásunk – mondtam neki halk örömmel. – Menjünk együtt! Egy szép nőre egymagában jobban felfigyelnek, mint egy másik emberrel.
Feltettem az olvasószemüvegem, a kalapom pedig a homlokomba húztam.
Így értünk az öreg Fürjes házához. A gazda már várt, s mielőtt kopogtam volna, gyorsan előjött. Most volt időm megnézni. Magas, csontos parasztember volt abból a megingathatatlan fajtából, amelyik lassan vénül, majd gyorsan hal. Szürke bajsza, egyenes orra felett okos, becsületes szempár nézett a szemembe.
- Hát meggyüttek! – mondta elismerő bólogatással, majd bevezetett a házba. – Ez itt a téli konyha, az az én ágyam. Elhasznált, de jó ágy. Az asztalnál tudnak enni, a lábosban van a vacsora, a kendőben a kenyér. Kés, kanyál, villa az asztalon. A kancsóba pedig bor. Hazai szőlőből... Itt meg a tisztaszoba. Az ágynemű is tiszta. Estére jó meleg lesz. Hát akkor jó éccakát!
Erősen megszorította a kezem, a tekintete tiszta és nemes volt.
- Hol találtál erre az irgalmas szamaritánusra? – kérdezte Olga megnyugodva, miután az öreg elment vastag lépéseivel a nyári konyhába.
- Ez vidék, itt ilyenek az emberek.
- Itt sem szentek.
- Sehol sem azok. De tisztességesek. Nem kell félnünk. Itt sokkal biztonságosabb, mint egy panzióban. Vagy Egerben nálad, nálam, az autóban.
Megölelt, egész testével belém ölelte minden szorongását, szerelmét. Aztán megvacsoráztunk.
Szép este volt, az első a városok kívül nyár óta. Régi dézsa volt, amiben megfürödtünk. Csak egy viharlámpa pislogott az ablakban, de jó volt mindenhol megcsókolnom, ahol a fény szelíden lecsurgott a testén. Éj volt, s olyan különös, hogy nem Egerben történt meg ezt az est, életem legszebb estje..
Éjfél is elmúlt már, s hosszan néztem, ahogy alszik. Zavart álma lehetett, a szemhéja aprókat rándult, ahogy az ajka is.
A szoba meleg volt, a tűz aprókat puffan, ahogy emésztette a fahasábokat. Megsimogattam a csupasz karját. Ettől megnyugodott. Órákig néztem, s mikor a hajnalodott, még mindig a karomban tartottam.
Kint aprókat sóhajtott az udvar, majd tompán beszivárogtak a reggel hangjai. Szekér zörgött el a ház előtt. Újra belefeledkeztem Olga szépségébe, s akkor aludhattam el.
Arra ébredtem, hogy Olga fölém hajol, s úgy csókolgat.
- Mióta vagy ébren?
- Talán egy fél órája. Néztelek, ahogy alszol – válaszolta kedveskedőn. – Tudom, hogy nálad az előny – nevette el magát.
- Mire gondolsz?
- Tudom, hogy sokáig néztél. Én sem alszom mindig úgy, mint a medve.
Együtt nevettük fel a házat, a ház körüli csendet. Majd hallottuk az öreget, ahogy járkál az udvaron.
- Maradj, kinézek! – mondtam, de Olga átkulcsolta a nyakam.
- Nem engedlek sehova. Szeress még! – suttogta, majd egészen a köldökéig félrehajtotta a plédet, amivel takaróztunk. Formás mellére a zsalugáter mögül betolakodó fény aranyábrákat rajzolt. Belélegeztem forró testének melegét, s olyan jó volt szeretnem újra és újra...
- Már mennek is? – kérdezte az öreg, ahogy az istállóba rátaláltunk.
- Indulnunk kell vissza.
- Hova vissza? – kérdezte az öreg csendes nyugtalansággal. – Ha Pestre mennek, ott nagy bajok vannak.
- Miféle bajok?
- Tegnap lőttek. Lőtték a népet.
- Miket beszél! Maga ezt honnan tudja?
- Hallgatunk itt mi olyan rádiókat, amiket nem szeretnek, hogy hallgatjuk. Ott mondták. Éppen a rádió előtt lőttek le embereket.
- Ne mondjon ilyet, bátyám! Baja lehet belőle.
- Nektek mondom, fiam.
Az öreg bizalmas mosollyal nézett rám. Azt hiszem, ismertük egymást. Egy fajta két ága voltunk. Nem egy irányba nőttünk, de közös törzsről fakadtunk.
- Nem Pestre megyünk.
- Tudom, hogy nem oda. Én marasztalnálak benneteket, mert semmivel nem jobb Debrecenben, Miskolcon vagy Egerben.
- Nem maradhatunk! – néztem óvatosan Olgára. – Köszönjük a szállást és a vacsorát.
- Maradjatok legalább reggelire! Megfejtem a tehenet.
- Köszönjük... Ha baj van, jobb, ha hamarébb visszaindulunk! Talán akkor még nincs túl nagy, hogy elérjen minket. Vagy magát, bátyám.
Az öreg egyetértőn bólintott.
- Mennyivel tartozunk?
- Hagyd fiam, örülök, hogy volt ebben a vén házban fiatal szó és lélek. Én nagyon egyedül vagyok.
Pénzt tettem az asztalra.
- Tudom, hogy jó szívvel adta. Kérem, fogadja el, én is úgy adom.
Kezet nyújtott, hagyta a pénzt. Aztán Olgától is elköszönt.
Sietve mentünk végig a hosszú utcán, majd a vasútállomásra értünk.
- Itt szét kell válnunk!
Fájtak a saját szavaim, s Olga is reszketett az elszakadás fájdalmától miközben az arcomba nézett.
- Nincs semmi baj. Egerben látjuk egymást...
A vonat még csendesen várakozott, csak egy szurtos képű kölyök töltötte fel vízzel a mozdonyt. Egyszerre a vonatunk megremegett, majd nagyokat rándulva elindult Eger felé.