Az én bujdosó nászutasom

Nagyon sok kedvenc könyvem van - ezt muszáj jó előre leszögeznem.
Nehéz lenne megneveznem csak egyet.
De amiről most szeretnék írni, egy olyan regény számomra, amit nem tudok elégszer olvasni. És egyébként is: az írója, és az addigi olvasmányaim az ő tollából, zsenge ifjúságomban „enyémmé lett" művei - nekem érinthetetlen égi jelzések már gimnazistalány korom óta, útjelzőtáblák, mondhatni törvénytáblái életemnek, még annak dacára is, ha van, amit én másként gondolok, mint amit Szerb Antal és az irodalomtörténészek talán elvárnának tőlem, egyszerű olvasótól. Tudniillik azt, hogy ahhoz igazítsam magam, amit Szerb Antal sok bölcs tanulmányában, kötetében útmutatóként tart elém.... Talán tiszteletlenek e szavaim, talán meghökkentők, talán nem érti meg mindenki, hogy miért nem követem vakon, miért nem fogadom el és be minden megállapítását ennek a hatalmas tudású embernek, és őt olvasva, olykor ellenkezem a „szellemtörténeti iskola"  téziseivel...? Mi sem áll távolabb tőlem, mint Szerb Antal nagyságát megkérdőjelezni. De bevallom, hogy a méltán híres és kitűnő, a magyar, és a világirodalom történetéről írott nagyszerű könyvében találtam olyan megállapításokat, amikkel nem értettem egyet - de ez már szinte magánügy.
Ám szemernyi kétségem sem támad az alább bemutatni kívánt remek regényével kapcsolatosan.
Szerb Antal: Utas és holdvilág.

Édesanyám könyvespolcán egy 1964-es Magvető kiadásban bukkantam rá, még egészen csitrikoromban. Akkor - azt hiszem - pont a lényeget nem értettem meg. Hozzáteszem, - nem csoda...Ma már másként látok mindent, - és ebben szerepet kap az én saját életem, a megélt örömeim, tapasztalásom, szeretetem és bizonyos hasonlóságok...Innentől kezdve ez a könyv nekem magánügy lett.
Most, amikor újra kezembe került, és muszáj volt elolvasnom: egy éjszaka alatt megértettem mindent, amit tizenhat évesen nem. Akkor, éretlen fejjel csak annyit fogtam fel, hogy Szerb Antal utasa, Mihály, a harminchat éves újdonsült férj, Erzsivel, - immár feleségével, - Olaszországban töltve mézesheteit felfedezi magának ezt a szép vidéket. Az író szellemes, könnyed iróniával vezet minket, bepillantást enged egy nászutas pár napjaiba, amit sok érdekes, csetlő-botló, és még több életszerű jelenettel tár elénk, hisz az ifjú férj már az első napon kiszökik a hitvesi ágyból új asszonya mellől, és saját maga indul felfedező útjára...
Te jó ég...Mennyivel több, halványnál is halványabb árnyalatú, és mennyivel színesebb palettát tart ez a könyv elénk...Mennyire szabadjára engedi a lelket, - mindenki a saját lelkének csücskét tartja kezében, és ereszti el, ha elereszti, ha van mersze elereszteni, - megtalálni a választ arra, hogy képes-e a felnőtt ember újra visszatalálni abba a felhőtlen és boldog korba (ifjúságba...? nem biztos...), amit egykoron nem értékelt kellően, netán elherdált és ezzel el is veszített örökre. Vagy mégsem...? Vajon meg tud-e szabadulni saját maga börtönéből, amibe persze önként és dalolva sétált bele egykor...? A hamis, néha önmagának is csak hazudott „boldog házasság" hagy-e neki annyi szabadságot, hogy lelke szárnyalhasson, és még a múlandósággal is szívesen és boldogan nézhessen szembe...? És ami a fő: ennek még örüljön is...Élvezhesse, lubickoljon benne, befogadja, elfogadja, egy kicsit még boldog lehessen - lelkifurdalás nélkül...?
Mihály végigvajúdja mindezt... A velencei holdfénynél megoldja és ledobja bilincseit, továbbéli szabad és kötetlen életét, sőt (mirabile dictu...!) még boldog is, hisz olyan jó felhőtlenül és megkötöttségek nélkül élni, elbújva, elszökve a valóságtól, barangolva az olasz utcácskákon,  - míg nem jut eszébe Erzsi, (akit azért a maga sajátságos módján mégiscsak szeret ez a fiatalember), és a valóság azonnal visszarántja a földre. Ez már mélylélektani kutakodás, élveboncolás, a szorongás, a reménytelenség és az önmagát kereső ember vegytiszta látlelete, - miközben Szerb Antal olasz városok életét, történetét, szellemiségét rajzolja meg könnyű, de biztos kézzel, okulásunkra.

A száraz tények Szerb Antalról így szólnak, ha a világhálón a nevére kattintunk: Szerb Antal 1901. május 1-én született Budapesten. A budapesti piarista gimnáziumban érettségizett, majd egy évig Grazban nyelvet tanult. 1924-ben magyar-német-angol szakos diplomát szerzett a budapesti egyetemen és még abban az évben doktorált. Járt Párizsban és Olaszországban, 1929-30-ban Londonban volt tanulmányúton. 1925-től Kőbányán, 1928-tól a Vas utcai felsőkereskedelmi fiúiskolában tanított. 1932-ben elnyerte az Erdélyi Helikon magyar irodalomtörténet megírására közzétett pályázatának (1930) első díját. Az 1934-ben megjelent Magyar irodalomtörténettel országos hírnevet szerzett. 1933-ban a Magyar Irodalomtudományi Társaság elnökévé választották. 1935-ben és 1937-ben Baumgarten-díjat kapott. Szellemi műhelyének tekintette a Kerényi Károly körül kialakult, klasszika-filológusokból álló baráti társaságot. Sík Sándor és Zolnai Béla támogatásával 1937-ben a szegedi egyetem magántanárává rehabilitálták. 1938-ban házasságot kötött Bálint Klárával. Az 1930-as évek végén kapcsolatba került a Vajda János Társasággal. Irodalmi előadásokat tartott a Magyar Rádióban. 1941-tõl alkotói tere egyre szűkült: rádióelőadásai elmaradtak, Magyar irodalomtörténetét betiltották, a Nyugat megszűnt. 1943-ban, majd 1944. június 5-én behívták munkaszolgálatra. Fertőrákosra, onnan Balfra vitték. Embertelen körülmények között halt meg 1945. január 4-én.
A szülői házból hozott irodalom- és művészetszeretetet, tudománytiszteletet és igényességet megerősítették piarista tanárai (Sík Sándor, Schütz Antal), íróbarátai (Halász Gábor, Hevesi András, Sárközi György, Szabó Lőrinc) és „legjobban tisztelt mestere", Babits Mihály. Forrongó és lázadó fiatal költők és írók (Juhász Vilmos, Faludi János, Sárközi György, Szabó Lőrinc) „Barabásoknak" nevezett körében talált rá első szellemi közösségére. Zolnai Béla egyengette útját a szellemtörténeti irányzathoz tartozó tudósok Minerva köréhez.
Írói pályája 1921-ben a Nyugatban közölt versekkel és novellákkal indult (Szerb Antal Kristóf néven). A pályakezdő évek novelláinak stilizált történetei a történelmi múltba vagy a népmesék időtlen világába vezetnek. Versei a lázas útkeresés, a szándékos meghökkentés programjából születtek. Hatalmas műveltsége és széles körű érdeklődése következtében első tanulmányai az irodalom különböző területeit ölelték fel, de legszívesebben a XIX. század első felének magyar irodalmával foglalkozott. Nagy filológiai felkészültség, elemzőkészség és szellemtörténeten iskolázott absztraháló hajlam jellemzi tanulmányait.
Szerb Antalról ezzel a pár mondattal korántsem jutottunk el az ő igazi nagyságához. Szerb Antal hihetetlen jelentőséggel bírt a magyar irodalomtörténetben.
E fenti felsorolás csupán adatok és tények, de nincs mögötte az a fantasztikum, az a „csoda", amivel Szerb Antal írásait mindig is bőven fűszerezte.  Az az utolérhetetlen játékosság, derű és humor, ami olyan nagyon jellemző rá. És egyfajta misztikum, valami olyasmi, amivel megkötöz és nem ereszt bűvköréből.
Az alant közöltek Az utas és holdvilág zárszavai, - minden szavamnál ékesebben szólnak, és segítenek megérteni, miről is beszélek, ha szuperlatívuszokkal szólok e könyvéről:
„...Mihály  hallgatta. Hazamegy. Megint megkísérli azt, ami tizenöt éven át nem sikerült: konformizálódni. Talán most sikerül. Ez a sorsa. Megadja magát. A tények erősebbek voltak nála. Megszökni nem lehet. Mindig ők az erősebbek, az apák, a Zoltánok, a vállalatok, az emberek.
Apja elaludt, és Mihály kibámult az ablakon, a hold fényében próbálta kivenni a toszkán hegyek körvonalait. Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok között. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami."

Szerb Antalnak csak 43 év adatott meg erre.

*

(Részleges életrajzi forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Szerb_Antal