November
A füst is feketén, kígyózva leng az égen,

s a juharfák fejéhez ködök kuporodnak:

utak hasadnak itt-ott gyászosan, sötéten,

s vak árnyak dőlnek a lámpaoszlopoknak.
 

Baljós csöndet terelget a pasaréti házsor,

s a tetőkre nyúlós párát szitál az alkonyat,

torz átok ül a tájon, százszor és százszor:

a lélek bolyong, de csak sötétben tapogat.
 

Sárga, beteg levelek dúdolnak: sajgó ének,

lebben az avar - tejszerű köddel beszőve -,

sós szél hörög, nekifeszül a kőkerítésnek:

vajákos ősz lett - az utcák szürke legyezője.
 

Már minden holt itt: hideg, bús enyészet,

tar ágakon koppantgat a hosszúhajú zápor.

Majd a vihar feltör minden szent pecsétet:

otrombán kiűzve embert, s állatot zugából.
 

Ócska, tépett gúnyává hűlt a nyári pompa,

jaj, hol van már az én egykor kék egem…?!

Minden, mi virult, így dőlt fél évre romba…

Mondd, miért? Miért fáj ez így nekem…?!



Budapest, 2014. november 1.