-Raffaello di Giovanni Santi, a reneszánsz szellem és a reneszánsz művészet egyik óriása 1483. április 6-án született, és harminchét év múlva ugyancsak április 6-án halt meg. Az általa megélt idő, a harminchét év, nagyon kevés egy teljes emberi életre. Raffaello azonban a kivételes tehetségek, a zsenik közé tartozott.

A művész magánéletéről keveset tudni. Életrajzaiban ennek következtében kevesebb a legendás elem, kevesebb a hamisítás. Életrajzírói gyakran használták vele kapcsolatban a la vita serena kifejezést, amely derűs, nyugodt, tiszta életet jelent. feltételezhető tehát, hogy Raffaello békés, kiegyensúlyozott ember volt, akit szerettek a kortársak, megbecsültek a reneszánsz művészet istápolói, a pápák, tiszteltek a tanítványai. Szívesen látott vendég volt a nagyurak fényűző palotáiban és a kevésbé tehetséges művészek hajlékában, akik számára mindig bőkezűen megnyitotta erszényét. Raffaello gazdag emberként halt meg: vagyonát tizenhatezer dukátra értékelték, ami abban iz időben hallatlanul nagy összegnek számított. A nők, úgy tűnik nem játszottak túl nagy szerept az életében. Szenvedélyes szerelme egy gyögyörű római lány iránt a későbbi kutatások szerint nem volt egyéb legendánál. Egyesek szerint a római Galleria Borghesében látható képe, a Női képmás ezt a mitikus lányt ábrázolja. Valószínűbb azonban, hogy a festő a képen az örökkévaló női szépséget akarta megszemélyesíteni. Raffaello azt mondta egyik csodálójának: "Ahhoz, hogy megfessek egy szép nőt, sok gyögyörű asszonyt és leányt kell látnom. Azt festem meg bennük, ami a lelkemnek szép. Nem tudom képes vagyok-e megtestesíteni a művészi tökéletességet, de ennek elérésére törekszem". Szenvedélyét minden bizonnyal a festészetnek tartogatta.

A zsenik nem a semmiből születnek, nem űrből jött vendégek, még kevésbé megfoghatatlan isteni jelenségek. Raffaello művészcsaládban született, amely Urbino városában élt. Első mestere saját apja volt; a fiú azonban hamarosan árván maradt. Rednkívüli képességeire már korán felfigyeltek, sokan foglalkoztak vale, bátorították. Tizenhétéves korában elutazott Perugiába, ahol Pietro Vanucci tanította - ő volt Perugino. Művészeti tanulmányait itt fejezte be. A fiatal festőnek akkoriban még nem volt saját, kialakult stílusa. Festményein mesterének stílusjegyét ismételgette. Ez a korszak valóban nem tartott sokáig.

Raffaello 1504-ben Firenzébe költözött, ahol Leonardo da Vinci és a fiatal Michelangelo egymással versengve alkották műveiket. E két művész kétségkívül nagy hatást gyakorolt Raffaellóra. Ekkor azonban már önálló művész volt: nem utánozta mestereit, hanem csak tanult tőlük. Elsajáította a leonaddói realizmus élességét, és találékonyságát, Michelangelo figuráinak erejét és kifejezőkészségét. Raffaello négy évet dolgozott Firenzében, ahol népszerű lett, elismerték, különsen azután, hogy megfestette Madonna-képeit, amelyekben az alakokat megfosztotta korábbi testtelenségüktől, és átszellemültségüktől.

1508 őszén Raffaello elhagyta Firenzét, és székhelyét Rómába tette át. Az akkori pápa, II. Gyula igen ellentmondásos személyiség volt, akiben egyesült az álnokság és kegyetlenség a művészet iránti szeretettel és a művészek támogatásával. Ekkortájt fogott hozzá a neves építész, az ugyakcsaj Urbinóban született Bramante a Szent Péter bazilika épłtéséhez. Valószínűleg ő javasolta II. Gyula pápának, hogy próbálja ki földijének művészi tehetségét, és bízza meg Raffaellót a templom freskóinak elkészítésével. A freskók festését azonban már elkezdték, több művész is dolgozott rajtuk, köztük Perugino, Raffaello első mestere. A fiatal művész próbamunkája azonban annyira megtetszett a pápának, hogy az egész munkát Raffaellóra bízta, megparancsolva, hogy az addig elkészült freskókat semmisítse meg. Ő azonban nem nyúlt Perugino freskóihoz: a tanítóján túlnőtt tanítvány nem lett hűtlen és hálátlan mesteréhez.

Raffaello előtt ekkor az alkotás széles olyan távlatai nyíltak meg, amelyekről még csak álmodni sem mert. Tanítványok és segítőtársak gyűltek köré, és az új pápa, a művészetszeretetéről ismert Medici családból származó X. Leó minden lehetséges kedvezményt megadott Raffaellónak. Egyik életrajzírója szerint Raffaello soha nem ment ki az udvarra anélkül, hogy ne kísérte volna tanítványainak serege. Nem úgy élt, mint egy festő, henem mint egy herceg. Azzal a különbséggel, hogy a "herceg" úgy dolgozott, mint egy megszállott: a la vita serena, a nyugalmas és derűs élet akkortájt aligha volt rá jellemző. Ebben az időszakban születettek az Athéni iskola és a Sixtusi madonna képei is.

Aztán eljött 1520. április 6-a. Egész Rómát megrázta Raffaello hálálhíre. Első élete befejeződött. Második élete halála utáni dicsőségével kezdődik. Ez az élet örökké folytatódni fog műveiben és mindabban, amit a művészet kedvelői mondanak majd dicséretére - írta Raffaello halála napján a pápai udvarban tartózkodó mantovai követ.

Raffaelló festményei a reneszánsz legmagasabbra ívelő produktumai voltak; legérettebb munkái Róma akkori virágzásának nyomát viselik magukon. Ez a virágzás egyébként már a vége felé járt közeledett. Egyik barátja Raffaello halálára írt versében arról beszél, hogy a könyörtelen kaszás azért vetett véget a festő életének, mert ezzel akarta új életre kelteni a haldokló várost. Raffaello befejezett egy kort, és elérhetetlenné tette mionden utána következő művész számára, hogy ugyanazokkal a módszerekkel fesse meg a világot, mint ő.

(Forrás: http://dark.freeweb.hu/raffaello.html)