Archívum - Téli séta
Fehér havon puhába süpped léptem.
s a jégmázas fákon tündérpor ragyog.
A híd alatt - félholt patak vizében -
kristállyá fagytak a fürge kis habok.
Mögöttem erdő: foltos, zöld kabátban,
szelet beszél és leheli sóhaját.
Amott egy ház van s csöppnyi ablakába
gyerekkéz aggatott angyal figurát.
Szennyes fátylak és ólmos hab az égen.
S lent, mi tarka volt, most egy-szín végtelen.
Különös gyász ez, szűzi hófehérben,
s még fájóbb minden, mert nem vagy itt velem.
De itt vagy mégis! Bennem lényed mása,
s mellettem lelked, a velem utazó.
Távolság olvad pillanat-varázsba,
s gondolat csókod számra, miként a hó.
Hangod szól fülemben: angyal-suttogás.
Fuvallat érint - az ujjaid azok.
Egy vagyok Veled, nem számít semmi más.
Így most se' fázom, pedig majdnem megfagyok.
