Ködös alkonyat
Kilép a köd a barna fák közül
s a kertre szürke rongyokat dobál.
Bokrok tövében ázott fűre ül
a pillanatra süppedő homály.
A házak tetejéről víz csöpög,
sárrá válva, amint a földhöz ér.
Tócsában csöpp gyűrűk a cseppkörök,
alján egy bogár küzd az életért.
Észrevétlen, távolodó percek
vonják unottan egyre az időt.
A múltban semmi darabkák lesznek
s onnan csalják az elkövetkezőt.
Már párnáját készítve nyugaton,
pislantva egyet, visszanéz a nap.
S ráborul a tájra az unalom -
az ijesztőn szürkülő ég alatt.
Fonnyadó fényszirmokból kovácsol
ólmot hangtalanul a délután.
Összeolvad lassan közel s távol
minden, mi most egy még, egymás után.
A domb mögül előlép az este.
Ásít, elindul s erre lépeget.
Falja, mit lát, dülöngél a teste,
s hozza hátán a földre vont eget.
