Egyedül
Megannyi szó után a néma csend,

riadt a szív, a lélek összetört.

Az elme zúg, a fénye csak dereng,

a kéz remeg s a bánat újra tölt.
 

Sivár szobádba kényszerít az éj:

hamis gyönyör fakad, sovány vigasz.

Tükörbe suttogod, ma sincs esély,

s egy árny felel csupán, ez így igaz.
 

Vörös szemedre festi fátylait, 

s a hajnalokra átkot ír a múlt.

Az ég eléd teríti ráncaid,

s ma gyűrt papír, mi egykor elsimult.
 

Ha fönt a nap, reményt remélsz megint,

s haladsz tovább göröngyös úton át.

Szemed keres: ki az, ki rád tekint,

s talán találsz egy új, igaz csodát.