Te vagy, ki már oly régen nincsen itt,
s még mindig én kapaszkodom beléd.
Vigyázlak, mint a féltett kincseit
szívében őrző nincstelen cseléd,
múltját rejtő legszentebb mindenét:
az édesanyja régi gyűrűjét.

A fényt lesem, mit lángod itt hagyott,
s egy pillanatra olykor elhiszem:
…belépsz - ha tárok  ajtót-ablakot -,
utat mutatsz, segítesz értenem,
miként lesz vers a szó, s az értelem
miért nem győzhet mindig mindenen?

Vagy hallgatom, amint a síneken
az elfutó vonatkerék kopog.
És suttogom, mondd, édes Istenem,
a holtak végül tényleg boldogok?
-        
Fönt játszadoznak, s égi verssorok
születnek réteden, mint csillagok.