Párizs, 1931.

Place de 'l'Odeon egy magas és sötét bérházában laktam, ahonnan mégis remek kilátás nyílt a sűrű boulevard-okra, a korán nyitó kávéházakra, s a forrongó életre, mely heves zajokkal ébred, majd szürke csendességben múlik ki hajnali egy óra körül.
Az autók hangosan dongtak, túlkiabálták az embereket, s a kóbor kutyák csapatostul fosztogatták a péküzletek környékét és az álmos kis terek vásárosait. A hajnali szemét és a reggeli szemét ilyenkor, kilenc óra tájban egyesül elhagyott újságpapírokkal, banánhéjjal, ezernyi elszórt cigarettacsikkek, melyeket a reggel diszkréten permetezett be tompa fényekkel.
Itt a kirakatok előtt nők álltak, akik megbámulták az ékszerek aranyfecsegését, de egy órával korábban még nem vették észre a hajnal aranypompáját, mely ingyen volt, s mely karcsú diadémként ragyoghatott volna a hajukban, és súlytalan medalionként csillanhatna a keblük felett.
A legtöbb nő a valóságot szereti, érezni a valóság súlyát. És alig akad egy-kettő a milliók közt, aki a képzelet súlytalanságával is tud élni. Aki az elhanyagolt, esőszagú utcákra reggelente kitárja az ablakát, meghallgatja a lombok halk csivitelését, a Szent Jakab-templom harangjának dongását, s engedi, hogy a válláról leszaladt hálóinge mögé bekukucskáljon a nap, s a mellét és a karját aranyló derengéssé fesse.
Tehát 1931 tavaszán, egészen pontosan március 27-én elindultam mit sem sejtve, hogy találkozom a nővel, az álmodozóval, aki a tökéletes francia lány modellje, s aki megőrzi azt a képességét, hogy megmaradjon fiatalnak és álmodozónak, mert ő az örök nő, akiből jó ha egy-kettő van a milliók között. És én az egyikkel összetalálkoztam a reggeli órákban.
Éppen a villamosról szálltam le, mikor észrevettem. Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, hogy aztán szétrebbenjen, mert öreg koldus kapaszkodott belém, s hadarva könyörög tőlem pénzt.
Zavartan nyúlok a zsebembe, s adok neki aprót, rideg és kíméletlenül csörgő pénzdarabokat. Fogatlan szájával köszöni, szemében gyorsan múló hála villant. Már mást kezd zaklatni hangosan éneklő hangjával.
De a lány eltűnt. Kedvetlenül sétálok a Palais de l'institut felé. Eszembe sem jut, hogy előtte találkozom vele. Felszállok a villamosra. Dülöngélve haladunk, egy autó keresztbefordult, hangos csilingelés, majd dudálás. Egyszercsak mellém ül. Hirtelen közel van hozzám az arca, hajának apró rebbenése, édes illata. Érzem, hogy ő az, ezért rá sem merek újra nézni. Csak a kezét látom, ahogy a átfogja a térdét, s az ujjai egymásba fonódnak. Finom metszésű aranygyűrű van az ujjain. A lába gyönyörű, minden mozdulata elegáns. Kint tavasz volt, s hirtelen bent is az lett...
Mikor feleszmélek, már sehol sincs.
Rohanok le a villamosról. Valaki rám horkant, aztán hallom...
- Il a fait des folies complètement! – Ez teljesen megőrült!
Keresem a tömegben, de csak a lompos, színes forgatag sodor magával.
Mi ütött belém? Hiszen csak másodpercekre láttam? És annyi szép nő van itt! Mellettem szőke hajú lány igazgatja a cipőjét. Felemeli a lábát, a szoknyája felcsúszik, s megmutatja formás combját. Előttem szomorú szemű barna lány. Nyúlánk alakja szinte repíti, ahogy a szél a haját.
Nem messze az egyik újságosstandnál fekete hajú nő áll, a férfiak kimeredt tekintettel bámulják. A nő egy pillanatra megfürdik a mohó tekintetekben, majd unott képpel lép el, de vigasztalásként a retiküljét könnyedén meglengeti.
Zsong a város, zeng, énekel, rikoltoz, színes hangulatkulisszái ezernyi színben ragyognak.
- Aide, s'il vous plaît ! - Segítsen, kérem! – hallom, s megint előttem áll. - Ezeket, kérem, fogja meg egy pillanatra!
Vaskos, lexikonszerű könyveket nyom a kezembe.
Előttem áll, most a közelsége valóban egy pillanat. Szép arc, fennkölt tekintet, formás, piros ajak. Az ámulattól szóhoz sem jutok. Ő nem törődik velem, bár egy pillanatra elmosolyodik. Aztán kiveszi a könyveket a kezemből.
- Köszönöm! Nagyon kedves! – mondja halkan.
És elindul fel a lépcsőn. Nézem könnyű járását, s érzem, el fogom végleg veszíteni.
Utána rohanok! Csodálkozva néz rám!
- Valami baj van? – kérdezi, s gyanakvón kutat a tekintetemben.
- Csak... Csak nem akartam...
- Mit nem akart?
- Illetve akartam.
- Most akart vagy nem akart? – kérdezi nevetve, s most még szebb az arca.
Már nem is evilági. Még ez a márciusi ragyogás is gyarló szépség mellette, ahogy ott áll szép karjában a könyvekkel, vállára omló hajával, élénk, ámulattal teli tekintetével.
Tudtam, hogy nem engem nevet ki.
- Mindkettőt.
- Mindkettőt? – kérdez vissza, s újból elneveti magát.
A hangja is lágy, behízelgő, kislányosan élénk.
– Hogy érti, hogy mindkettőt?
- Akartam látni, s nem akartam elveszíteni.
- C'est très gentil ! - Ez nagyon kedves! – mondja, s most az érdeklődés halvány villanását látom a szemében.
- Kérem, adja ide azokat a nehéz könyveket! Majd viszem. Csak azt mondja meg, hogy hova! – kérlelem talán kissé alázatosan.
Elmosolyodik, majd átnyújtja, de csak a felét.
- Így helyes! – teszi hozzá.
És elindulunk. Hirtelen nem is tudom, hol vagyunk. Nagy, sárga épület díszes kapuval, keskeny, magas ablakokkal. Olvasom a feliratot: „Művészeti és Irodalomtörténeti Levéltár.
Ijesztően hat. Én huszonkilenc éves vagyok, és semmihez nem értek. Ő pedig nálam néhány évvel fiatalabb, s érzem, művelt, okos nő. Olyan lehetek mellette, mint egy kifutófiú. Vagy egy szállítmányozási vállalat postása.
Idős, kellemes arcú férfi jeleneik meg:
- Aurore! Mint mindig, most is pontosan!
Nyájasan magához segíti a lányt, átveszi tőle a könyveket. Majd rám néz némi megvetéssel:
- Magának is fiam, köszönöm a segítségét! – tőlem is elveszi. - Most már elmehet! – mondja fakó, szikár hangon.
A lány némi zavarodottsággal néz vissza rám, de a vaskos ajtó közénk emelkedik, mint valami szürke és otromba kísértet. A dörrenése magamhoz térít.
A párizsi élet ugyanúgy zsong és harsog, a levegő már forrósodik, egy közeli szökőkút három vízsugárral tör a magasba, mint egy szép nő, aki kitárt karral bámul a napba. A virágok illata sárgán és vörösen rikolt bele a délelőtti tülekedésbe. És ebben olyan egyedül állok hirtelen, mint magányos látogató egy visszhangos és üres képtárban.