Derengő fény matat a
nyirkos bokrokon,
akácfa ágon még darabka
éjjel ül.
Derékba tört álmom
szememből épp' oson,
s a hajnal csendesen a
völgyben szétterül.

A szél nyakamhoz ér,
mint tegnap ujjaid.
Kesernyés főzetem
reszketve kortyolom.
S a gondolat: miért
vagyok ma újra itt...?
- hiányoddal karöltve
gyűri homlokom.

A zord fenyők alatt
folt-árnyak játszanak,
a fürge kis patak
homályból szól felém.
Talán egy pillanatra
Téged láttalak:
a vágyaimból vont a
szürke fény elém.

Neved sután papírra
karcolom megint,
így őrzi arcodat a
meggyötört füzet.
Hegyek mögül a Nap
felbukkan s erre int,
de bennem két szemed
emléke gyújt tüzet.

A barna balkonon a
reggel rám köszön,
s mutatja szótlanul:
milyen csodás vidék!
A rét felé hajol, hol
pompás színözön,
s mint lelked idelent,
oly tiszta fent a kék.