Gyötrő kétséget hagyva telnek
el
használt ruhákat öltött
napjaid.
Jövő helyett túlélést
tervezel;
régóta vagy, mint szorgos
hangya itt.

Fáid helyén ma díszes villa
áll,
a szántóföld szegélyén
partvonal.
Folyód apad, csupán csak
csordogál,
s te tátogsz szótlanul, mint
néma hal.

Morzsákat húznak mézes
madzagon,
s ha az se lesz, majd
fölfalod magad.
Munkádból mások élnek
gazdagon,
neked, ha jut, csak aprópénz
marad.

Kihalt pusztákon jaj-szavad
bolyong,
visszhangja fájó: nem terem
esély.
Lustán ásít az ócska réz
kolomp,
s kifosztott ólad csöndje
pince-mély.

Muszáj parancsol, kényszerből
indulsz,
rideg városba bánatod kísér.
Magányos éjjel lelkedhez
simulsz,
sóhajtva halkan: az élet mit
ér?

A zsúfolt téren számtalan
munkás
dologra várva tétlenül topog.
Talán akad ma valahol bontás,
hol zsebből zsebbe pár fillér
csorog.

Ki bért ígért, sajnál, de nem
fizet,
beszélik róla, nagy
kutya-barát.
A háziúr megért, de elsiet,
s az ajtón kívül kíván jóccakát.

Léted bizonytalan, sorsod
borzalom.
Ki téged képvisel,
hazabeszél.
Szerepet játszik mocskos
színpadon;
gyűjtögetni bátor, de tenni
fél!

Ágyad járólap és kartonpapír,
idáig fújt a nagy
megváltozás...
Százszor szól hozzád:- szóra
mégse bír-
kérjük, kiszállni, ez
végállomás.