Romos a kőház, a kapuja tárva,

s az udvarán bántóan túl nagy a
csend.

Kopott ruhában ott ül egy
leányka,

s a szerteszét heverő múlton
mereng.

Lesi az utcát, bár szeme se
mozdul,

a nyugalmat régóta nem hiszi
már.

Sovány testében az ösztön
csikordul:

s egy bábuval kezében játszani
vár.

A kócos kis  babát ringatni kezdi,

s már dúdolna hozzá egy lágy
dallamot,

de hangját az iszony felébe
metszi

és kezébe fojt minden
mozdulatot.

Egy robbanást hallott, riadtan
eszmél,

szeretné hinni, most csak
dörgött az ég.

Szőne egy ábrándot arról, hogy
nem fél,

de gátat szab benne a keserűség.

A rémület úrrá lesz rajta
végképp,

leejti a bábut, s meredten
bámul.

Nem érti, miért, de szitkozza s
rálép,

s dühétől két szeme szűkül és
tágul.

Ugrálna rajta, még taposná s
törné,

ám kis testét megrázza a
döbbenet.

S mint ki szégyenében magát
megölné,

hogy látták-e, félve körbe
nézeget.

Fejét lehajtja, így megnyugszik
végül,

a bábuhoz hajol a bocsánatért.

Gyengéden tartja, már magával
békül,

és úgy ért meg mindent, hogy
semmit sem ért.

Majd gyorsan indul, mint akit már
várnak,

( évek szaladtak el a percek
alatt.)

S bár üldözték ma is iszonyú
árnyak,

egy újabb nap múlt, és még
gyermek maradt.