Versbe fonódva |
| A szemük kidülled, úgy figyelnek: lebegsz-e már közöttük, vagy mégsem? Egyik emlékeidben szemezget, másik megles titkos ölelésben. A harmadik lesz, eljön majd, s amint vaskos, nagy akta-markába zárja, hozzáteszi bátran azt, ami nincs: hallatszik gémkapcsok kattogása. Dohossá őrzött társai között fáradt s nyög a gyűröttre olvasott. Kettétépve lapul a polc mögött egy régen elfelejtett s otthagyott. Szétmálló sárga lapok s idekint, te! Anyag, a semmivé olvadó. Kutat, felfedez s végül rád legyint maholnap tán egy olykor olvasó. Esetleg karcos, gép-hideg hangon egy utódod egyszer majd felidéz. Kicsit mereng is rajtad. Maradjon? Majd szégyell s riadtan körbenéz. Rájuk borulsz? Téged ők takarnak? Lassan te, önmagad sem tudod már. Ki az, ki szól itt, s ki az, ki hallgat, kiből lesz rab s kiben él a foglár? De viszed tovább s ők is cipelnek, s eggyé leszel valóképzeletben. Mint párok, kik bokrok közt ölelnek, s miként rák a testben, menthetetlen. |