Lámpák, sérült lelkek, bujkálnak
a ködben,
űzött vad szemével mérik a
határt,
néhány fájó emlék a helyére
zökken,
arról elmélkednek: mi lehet
odaát?

Amerre sáppadnak a lenyugvó
fények,
ősi virtus fakad, gondolja a
szegény,
akik két határ közt
hányattatott lények,
elbukták a játszmát, még a
legelején.

Egyik, aki kapta, ígért
keservesen,
akitől elvették, őseit
siratja,
sem ide, sem oda nem való, ki
retten,
vasárnap ebédjét könnyel
szaporítja.

Aztán belerokkan az örömvárásba,
fásult arcára ül közönye a létnek,
sérült lelke lámpa, mások
számadása,
űzöttvad-szemében örökmécsest
éltet.

Szatmárnémeti 2015. 11. 11.