Kísértés 2.

4.


Néhány nappal később a Rue des Martyrs-on újra meglátta a fiatal Andrét. Ideges cigarettázott, s közben valakinek magyarázott.
A nő, akit már nevezhetünk Matilde-nak, az utca másik felén haladt. Nem akarta magára felhívni a figyelmet, reggeli fényektől dongó kirakatokat nézte. Itt órákkal, mellette festményekkel és könyvekkel, a keresztutcán túl női kalapokkal és kesztyűkkel voltak tele ezek a drága és fényűző üzletek.
Szeretett egyedül lenni, a társtalanság az utcákon fegyelmezetté tette. A férje oldalán csapongó lett volna, ilyenkor azonban csendes és szemlélődő.
Mikor visszafelé jött, belebotlott Andréba.
Döbbenten vette észre, hogy az a fiatalember áll André mellett, akit a parkban látott csókolózni. És akiről azt feltételezte, hogy sietve rontott neki a ház kapujában.
Menekültnek látta akkor is, most is, ahogy idegesen nyújtott kezet.
- Maurice, a barátom. Maurice Musset. Mint a költő. Jó név egy írónak – mondta André, s olyan fesztelenül viselkedett Matilde-dal, mintha régi ismerősök lennének.
Igaz, azóta kétszer találkoztak a könyvtárszobában, hiszen a fiatal ügyvédjelölt nemcsak a jogot, hanem a társaságot is tanulta, az emberek dzsungelkuszaságú törvényeit. Mégis, a másik jobban érdekelte.
- Musset... Igazán nagyon kedves költőm. Ha úgy ír, mint a névrokona, akkor szép jövő áll ön előtt.
- Igaza van, hölgyem, a jövő csinál írót azokból, akiknek csak múltjuk lehet.
Matilde zavarba jött, mert megértette a fiatalember mondatát, de a gúnyt is érezte.
De őszintének érezte a szavait.
Már nem a társalgásra figyelt, hanem ennek a fiatalembernek az önsajnáltató fiatalságára, mely nem nyűgözte le, mégis vonzónak találta. Figyelte, bámulta a szemét, az állát, érzékinek találta az ajkát, szépnek a kezét. Majd az ajkát nézte, ezt a telt, finom ajkat, melyből édesen és zengőn hullottak a szavak, önkényesen formált és elnyújtott édes francia nyelvbe belefűzött és felcicomázott érzések, sokszor a felületesség bájával, máskor a komolyság sűrű színeivel...
- Haza kísérhetem, asszonyom? – mondta váratlanul, mert André arra hivatkozott, hogy neki még be kell mennie a hivatalba, a barátja meg úgyis író, tehát munkanélküli, és egy szép nő mindig ihletet adhat valami újhoz.
Matilde nem mérlegelt, hanem ösztönösen igent mondott. Miután kimondta, egy kicsit elbizonytalanodott, de ahogy belenézett a fiatalember szürkéskék szemébe, megszűnt a bizonytalansága.
- Először azt gondoltam, ismerni vélem – mondta, mire a nő kikérte a modorosságot magának.
- Ne beszéljen így hozzám! És egyáltalán ne beszéljen így senkihez! Nevetségessé válhat.
- Ha valami segít az írásban és a józan életvitelben, akkor éppen a nevetségesség.
Matilde meglepődött. Ez a fiatalember sokkal naivabb, mint hitte. Egészen bárgyúnak tűnt előtte, egy szép és kellemes bárgyúságnak.
- Ne gondolja azt, hogy felületes vagyok. És buta sem. Ezt látom a szemében, ilyennek lát engem – mondta Maurice Musset, s ismét zavarba hozta Matilde-ot.
- Érzékeny vagyok, talán azért, mert apátlan is. De megvan a magamhoz való eszem. Ugyanakkor a csendet, tisztaságot, békét szeretem. Gyűlölöm a hangos szót. Az indulatokat. A kegyetlenséget. Még a legapróbbat is. A szó méreg, hosszabban és gonoszabbul öl. Ennek a méregnek a patikusa nem olyan, mint azok a fehér köpenyes emberek, akik öntudatlanul keverik ki a kemikáliák lusta vagy fürge mérgeit. A szóval való gyilkolás egész embert kíván. Nemcsak éles szemet, ügyes kezet, hanem ellenkezőleg, romlott szívet, számító ügyességet, jó megfigyelést.
A nő ámulatba esett ezektől a szavaktól. Úgy érezte, mintha egy százéves könyvet olvasna, de mikor rátekintett erre a gyermekien könnyed arcra, rájött, hogy ez a fiú ilyen. Álmodozó és bolondos. Olyan volt, s ezt ő is tudta, hogy a magafajta könnyen beleszeret az ilyenbe. Érezte már, hogy a huszonkilencedik évével elröppen az élete, afelett már az élet szorgos megfelelés, ráadásul kényszer is, melyben a színek elfakulnak. De aki így beszél hozzá, ilyen illékony szavakkal, az megkönnyítheti azokat a nappalait, melyek az éjszaka rémülete után jönnek, hogy már nem nő, hiszen gyermeke van, hanem asszony a szónak abban az értelmében, melyről a középkorúság jut mindenkinek az eszébe. Olyan érintetlen akart lenni, mint maga a fiatalság. Álmodozó mellel az inge alatt, átderengő erekkel a bőrén. Forróság öntötte el, a szertelenség hője, a hasából tompa de kellemetlen nyomást érzett, s érezte azt is, hogy a homlokán apró verítékcseppek szüremkednek át.
- Kérem, ne kísérjen tovább! – mondta, mert nem akarta kitenni tovább magát ezeknek az indulatoknak.
A gyermeke jutott az eszébe. Döntött.
- Ennyi elég volt. A buta önmarcangolása, a megnemértettségének szajkózása!
A fiatalember az első pillanatokban elsápadt, megdermedt, utána szégyenérzet vett erőt rajta. Mindenfelé tekintgetett, mintha menekülni akarna, s keresné az egyetlen, biztonságos útvonalat.
- Bocsásson meg, hogy untattam. Többet nem fordul elő. Isten áldja! – mondta sértődötten az asszony felé, majd elindult vissza, a keskeny hídon át.
A nő várt, aztán egy másfajta rémület vett erőt rajta.
- Várjon! – kiáltotta.
A fiatalember megállt egy pillanatra, majd újra elindult. A nő meglepődött ekkora udvariatlanság láttán.
- Kérem, álljon meg! – kiáltotta a férfi után.
- Előbb nagyon egyértelműen a tudtomra adta, hogy nem kíván látni. Unalmas, öntelt mamlasznak tart. Mit akarhat eztán?
- Csak társaságot – válaszolta Matilde, s érezte, hogy ez a lelke mélyéből tör elő.
- Az én társaságom nem megfelelő önnek.
- Most mindegy. Nem akarok egyedül lenni.
- Képzelegjen! Vagy hívjon taxit!
- Nem akarok hazamenni. Itt akarok maradni, ahol nincsenek mások, de én sem vagyok egyedül.
A fiatalember valamiféle szánalmat érzett a nő iránt. Szépnek találta, a megbánás szépsége hatott hirtelen rá. Mint egy festmény, olyannak látta ezt a szép nőt, sűrű halvány barna hajával, mély és zöld tekintetével, kellemes eleganciájával. És a nap sütött, az ég a fák közé rogyott teljes pompájával, s a fények különös együttállása békét és nyugalmat teremtett köréjük.
- Maga most engem használ fel a vétkeihez. A benső vétkeihez – mondta Maurice, s ezzel a nőt még jobban elgyengítette.
- Miféle vétkekre gondol?
- Mondtam, a belső vétkeire.
- Mindenkinek vannak.
- De az öné nyilvánvalók.
- Miről beszél?
- Ön boldogtalan.
- Ahogy ön is.
- Ezért vagyunk rokonok. Könnyen kiismerjük egymást – mondta a fiatalember, s gúnyosan nézett a nőre, mint egy legyőzött, védtelen kis állatra.
- Beszéljünk a maga vétkeiről! – válaszolta Matilde erőt gyűjtve ahhoz, hogy ne legyen legyőzött.
- Súlytalanabbak, mint az öné. Huszonegy éves vagyok, maga több talán tíz-tizenkét évvel. Az évek számával nő a bűnök száma.
- De veszít az önelégültség és az ostobaság.
- Valóban. Mégis ön szenved jobban.
- Mert maga a szenvedéshez is ostoba.
A fiatalember elgondolkodott, hogy a nő milyen hamar lett kíméletlen. De a nő tovább folytatta.
- A gyilkosság vétek vagy bűn?
- Miféle kérdés ez?
- Egy egyszerű kérdés.
- Nem, nem az, asszonyom. Olyasféle irányba tereli a beszélgetésünket, mely nem méltó a magunkfajtához.
- Ön miatt mindkettőnköz méltó. Láttam magát kirohanni a Rue de Vienne 28-ból. Igen, ön volt az. Eleinte kételkedtem magamban, de most újra látom, s a tekintetéből bizonyságot szerzek magamnak. Tehát miféle méltóságról beszél?
Miután kiejtette ezeket a szavakat, megijedt. Nem is önmagától, hanem attól, hogy egyedül van. Mögötte az erdőszerű park, majd a híd, mely alatt kavicsos medrű folyócska tátogott az égre, a hídról lebámulóra. És előtte csak a fiatalember az üres úton, s körülötte a város halk zsongása.