Vízbe-nézőn, könnyel szemem szögében,
hát ittmaradtam, újra egymagam.
A búcsuzást kiálltam, vége van,
de most, hogy elment, zsibbadoz a vérem.

Hiszem, neki sem jó, a búcsuzónak,
de - bár lelkében önvád is harap -
új jég alatt találja őt a holnap.
Mit kezdjen az, ki helyszinen marad?

Csukott szemmel járjak tán, hogy ne lássam
az együtt bámult partot, hídakat?
őt magát látom szemhéjjam alatt,
másratekintő édes kacagásban!

Mint lassú felhő, melyet utoljára
a búcsuzó nap lila fénybe von,
a fájdalom fényében vonszolom
magam én is az éjszaka tavára.

Láttál-e már elfáradtszárnyu kányát
egyedül szállni nagy hegyek felé?
Ilyen látvánnyal érhetek fel én,
amint megyek elhagyott városán át.

Jaj, hányszor kell még búcsucsókot adni
szerelmünk száján, holtak homlokán?
Jaj, hányszor kell még egyedül maradni
tovatünt autók, koporsók után -?