Napkelte
A tenger még aludt, s kékjét titkolta tükre,
hátán a Hold hagyott ezüstös lábnyomot.
A parton fény osont, csókot lehelt szemünkre,
s a bús-sötét szürkés homállyá változott.
Mi néztük szótlanul, mint ölt a hajnal inget,
s köröttünk hangtalan épp vízbe fúlt az éj.
A szírt felett korallsirály sereg keringett,
s alattuk álmosan ásítozott a mély.
Hallgattuk, mint kotyog megannyi lomha csónak.
Szél hordta illatát lábunk elé a sónak,
s meredt kövek között táncolt a fürge hab.
A deszka megnyikordult, nedves volt a korlát,
melyen fogásra lesve egy horgász hajolt át,
s az égre lángvörös felhőket szúrt a Nap.
