A kilencedik élet 19.


 


Grado fényei nemcsak azért tűntek el a messzeségbe, mert a bárka gyorsan és szinte hangtalanul távolodott, hanem azért is, mert a vihar leereszkedett, a szél belekapott az egyetlen vitorlába, mely a nappali világosságnál sötétkék volt, az éjben pedig láthatatlanná vált.
A távolban a parti ellenőrhajók sem láthatták meg őket, mert a viharlámpát és a jelzőlámpát nem kapcsolták be. Láthatatlanul, de vakon haladtak a fekete ég és a fekete víz között.
Pipp azonban magában számolt, figyelte a szél mozgását, a szagokat, egy-egy felvillanó lámpásból kiszámította, merre járnak.
A Grado Pineta mellett kellett egy hatalmas kanyarral kihajózniuk, hogy Trieszt felé tudjanak fordulni. Így a kikötői őrséget is megkerülték, ha valaki meglátná őket, azt gondolná, hogy egy angol jacht vagy elszabadult kirándulóhajó.
Hajnalban szinte felrobbant az a sötét gomolyag, mely, mint egy óriási szikla, végiggördült a városon, majd belezuhant a tengerbe. A szél és a homokvihar felhőszerű görgetege átgurult a városon, majd belefulladt a tengerbe. Helyette villámok karmolták össze az eget, s egy pillanatra felvillant a tenger tejszerű fehérségben.
De a vihar akkor érte utol őket, mikor a part keskeny íve eltűnt, s mindenfele csak a sötét víz hullámzott.
- Nincs baj, Enrico! Még nincs baj!
- Pipp, mindjárt elsodor a vihar! – mondta Enrico túlkiabálva egy dördülést.
- Ne félj, jó irányba sodor! Mögöttünk van Grado, előttünk szinte pontosan Trieszt. A vihar hátulról jön. A vitorlát mindjárt leengedjük.
Enrico most vesztette el nyugalmát, s leginkább bizonyosságát a barátjában. Még Pipp szavai sem nyugtatták meg, s hirtelen az is eszébe jutott, hogy ez az őrült vállalkozás a barátja meggondolatlansága és önmaga ostobasága. Mert ismeretlen volt a táj, és iszaposan ragacsos az éj, s Enrico most érezte, hogy még nem felnőtt. A gyermeki félelmei előtörtek az ismeretlentől, bár megtapasztalta az észak-olasz tornádók pusztítását, melyek árvizeket támasztottak, letépték a házak tetejét, ösvényeket vágtak a fiatal erdőkbe. Ez most más volt. Ösztönei mitikus szörnyetegnek láttatták a tengert az éji viharban.
És a vihar utánuk rohant, elsüvített mellettük, félrelökte a hajójukat. És a hajó oldalra fordult, a fedélzet fele a víz alá merült. S mikor felemelkedett, hangos roppanásokkal bukott fel a vízből, majd a hajótestből mély mordulás tört elő. A horgonyt elvesztették, s a vitorla fele leszakadt. Enrico még látta, ahogy az orkán felkapja a leszakított vásznat, s mint valami sötét kísértet, a vízen rohant, míg el nem tűnt a szemük elől.
Újabb szélroham jött, majd a hajó újból megemelkedett, hogy aztán újabb szakadékba zuhanjon, melynek falai tajtékos hullámfalakként nyíltak és záródtak.
Enrico elzuhant a fedélzeten, s először felordított, mert sötét testek szakadtak ki a fedélzetből, s felé lódultak. Egy láda átrepült a feje felett, majd Pippo teste gurult felé.
- Ki kell kötnünk magunkat! – ordította a barátja, majd a hangját elnyelte az újabb szélroham bődülése.
A hajó hirtelen pörögni kezdett a tengelye körül, a kötelek ide-oda rángatóztak, mintha a hajójuknak tucatnyi csápja lenne.
- Meghalunk! Érted? Meghalunk! – ordította Enrico, de Pipp magához tért, s a barátját odakötözte az árbóchoz.
- Nyugodj meg, így fogod túlélni!
- És te? Veled mi lesz? – kérdezte a vihart túlharsogva Enrico.
- Ne félts! Láttam már ilyet...
Hangja elveszett a hullámok vad lármájában. És újabb villám szaladt végig az ég alján, aztán belecsapott a tengerbe. Víz alatti tüzek gyúltak tőle.
Aztán a hajó újból felemelkedett, szinte hátrahőkölt, majd elragadta Pippet, aki mint egy rongybaba, tehetetlenül a hajó tatja felé repült. A test egyszerre eltűnt a sötétségbe, mintha egy óriás száj bekapta volna.
Már fent és lent is csak víz volt, szúrós vad zápor és Enrico bármerre fordult, fuldoklott. Fogolyként ült a nedves, rozzant deszkákon. Tehetetlenül rángatózott, nem tudott a kötél öleléséből kiszabadulni. A víz körülötte pikkelyes vad szörnyeteggé torzult a lehulló jégtől, a deszkák visongtak, a szél bömbölt, a levegő körülötte csupa dörömbölés, jajongás, ordítás lett.
Hiába kereste barátját, sehol nem látta. Ha kiabálni akart, a száját betömte a sós, hideg levegő, a víz őrült ostroma. Mikor a hajó egy-egy hullámvölgybe zuhant, nem tudta, merre van a fent és a lent, nem tudott különbséget tenni tenger és ég közt, az irányok értelmetlenné váltak. És úgy érezte, hogy az élni akarás is értelmetlen ott, ahol a terek óriási izmai egymásra hajtják a láthatár tompa vonalait.
A semmi határmezsgyéjén jártak.
Néhány másodpercre kitisztult az ég, a csillagok százezernyi villanása egyszerre mozdult meg a feje felett. Aztán a felhők összezártak, és minden láthatatlanná vált a fiú előtt. Az orráig sem látott.
Várta a halált.
Nem volt kedve imádkozni, azt gondolta, attól sem lesz jobb. A halál görcsös végzete felett az imádság sem őrködhet.
Pippóra gondolt, mi lehet vele. Nem kételkedett abban, hogy a barátja nincs többé. Csak azt gondolta, hogy lesz-e föld, melynél partot él, s eltemetik a halászok. Vagy az örvény letépte a végtagjait, kitörte a nyakát, s az összeroncsolt maradékát odalöki a halaknak. És vajon így végzi ő is?
Órákig dobálta, rángatta, lökdöste a hajó maradékát a víz és a szél. Mikor kifáradtak az elemek, csak a felhők puffadt csordája legelte a fagyos víz szürke pusztáját.
Enrico arra gondolt, hogy mégis túlélte ezt a vihart, mely annyi halászt fojt meg évente. Mégsem gondolta, hogy hálával kell tartoznia. Mikor kinyitotta a szemét, gyűlölettel bámult a fekete semmibe. Szomjas volt, s vacogni kezdett. Teste tele volt horzsolásokkal, melyek most kezdtek fájni, de mikor mozgatni kezdte a kezét és a lábát, úgy érezte, nem tört el semmije.
Aztán rátört a sírás.
Pippo jutott az eszébe, de arra gondolt, hogy a barátjának már jó, nincs gondja a jövővel, nincs baja a jelennel. De ő bárhova keveredik, megtalálják, kivallatják, majd visszaviszik a börtönbe. Az eljövendő szenvedéseket vette számba, mikor kiabálást hallott.
Pippo volt az.
Nem látta, ezért kiabálni akart. De csak rekedt hörgés tört elő a torkából. Aztán a kiáltás elhalt. Megint csend lett.
Egy órával később az első fények halvány tűzpásztákkal futkostak végig a vízen. Majd a nap, mint egy óriási vérömleny a hajnal képén, lángolni kezdett. Száznyi szín gabalyodott össze a vízen és az égen, aztán az égből ezernyi szikra hullott bele a tengerbe, s a tenger felgyulladt, lángolni kezdett. És amikor a nap fakulni kezdett, a víztükörről lepattogott a vörös zománc, hirtelen fehér lett, azután halványsárga, majd szürke és újra színek lobogása fortyant a végtelenbe. Az órák gyorsan szaladtak, Enrico pedig üres lélekkel várta, hogy mi lesz eztán. Már nem haragudott a tengerre. Szépnek találta, ahogy egy szép, de gyilkos nőről megállapítjuk, hogy vonz és taszít. Vagy egy késről, melynek markolata és pengéje remekmű, de gonosz kézben ocsmánnyá lesz.
A hajó pedig csupaszon és holtan csúszott a sárga vízen.
Aztán újra kiáltás, majd Pippo hangja egyre közelebbről.
Végül meglátta a barátját. Az árbóc kétméternyi darabjába kapaszkodott, melyről kötelek lógtak és lebegtek a vízen minden irányba, Ez volt Pippo mentcsónakja, egy óriás mankó a vízen járáshoz.
Pippo odaevezett egy széles deszkával a hajóroncshoz, majd ügyesen átszállt, felkapaszkodott, felhúzta magát ott, ahol a hajó orrárbóca fityegett a romos hajótest mellett.
Enricóhoz szaladt, kiszabadította a kötelek közül. Felsegítette a barátját, aki olyannyira elzsibbadt tagokkal hevert eleddig, hogy hosszú percekig kellett dörzsölni a karját és a lábát, hogy lábra tudjon állni. És amikor Enrico is visszanyerni látszott az erejét, a két fiú megölelte egymást, és hosszan zokogtak.
Aztán leültek, s nézték, ahogy a part felé sodródnak. Nem tudták, hol lehetnek, bár Pippo érezte, hogy Trieszttől délre járhatnak, a vihar legalább tíz mérfölddel lejjebb sodorta őket.
Körülöttük nem volt más, csak az a végtelen tükörvilág, melyben két nap és két ég között ringatózott a hajójuk.
Több órát is vártak, mikor a partszegély halvány vonala megjelent előttük. Csalóka délibábnak tűnt először. Aztán újabb egy óra elteltével megláttak egy halászbárkát.
Most beszélt újra a két fiú egymással.
- Legjobb lesz, ha leütjük vagy vízbe dobjuk – mondta Enrico. – Nem lesz baja, túléli.
- Tudni fognak rólunk – válaszolta Pippo egykedvűen.
- Bármit teszünk, mindenhogy. Megtalálják a hajóroncsot. Biztos kitalálták, hogy Gradót elhagytuk. Ott már nem keresnek. Csak itt a tengeren. Vagy a parton.
- A roncsot elsüllyesztjük. A halászt... Ki tudja, hányan vannak. A pénzünk elveszett. De ne feledd az öreg Villalongát. Ő sem árult el. Ennek az embernek miféle oka lenne?
Enrico borúlátóbb volt.
- Villalonga csak egy volt. Ilyen emberbe még egyszer nem botlunk. Legjobb lenne...
- Nem, Enrico. Nem bántunk senkit. Csak a tisztességesnek hálás az Isten.
- Én még nem láttam tisztességest boldogulni – felelte Enrico.
- Mert nem láttad a világot. Ahogy én sem. De eddig nem esett bajunk. Élünk.
- Ehhez semmi köze Istennek.
- Hát kinek van köze?
- Nem tudom, Pippo. A szerencsének. Ennek a hajónak. Roncs lett, hogy mi ne legyünk azok. Egyébként pedig semmink nem maradt. Nincs mit ennünk, nem tudunk vonatjegyet venni, a ruhánk pedig elrongyolódott. Nem nézünk ki tisztességesnek. És két magunkkorabeli kölyköt keresnek. Már elmenekülni sem tudunk.
A két fiú hosszan elbámult a semmibe, majd a part alig látható vonala felé, mely felől öklömnyi nagyságú folt növekedett.
A két fiú most kiszolgáltatottnak érezte megát. Enrico arra gondolt, ha nem lett volna vihar, s a vihar által a szerencsés megmenekülésük, most a vízbe vetné magát. Ez sokkal könnyebb így. Félt a haláltól, mert nem hitt a túlvilágba. De könnyebb útnak érezte, mint a szenvedések sorozatát, melyben lelassul az idő, s olyan erős a fájdalom, hogy ebben élni halálok sorozata.