Az özvegy
Eső zuhog s szél zúg feletted.
Miért ne sírnál? Most temetted
a sáros földbe mindened.
Kezed még reszket, lelked véres,
az élet olykor ölni képes;
s hiába van, ha nincs neked!
A perceket a bánat szabja,
árnyék borul rá holdra s napra;
virágod szárad, fű terem.
Az ajtókat magadra zárod,
ezer darabbá lett világod,
s csendes szobád kihűlt verem.
